VERSENGÉS HELYETT

Milánék osztályában állandó volt a versengés. Mindig mindenki túl akarta licitálni, le akarta győzni a másikat. 

Ezt elégelte meg Almássy tanárnő, Milánék osztályfőnöke, aki úgy kezdte történelem óráját, hogy a zebrákról kezdett el beszélni osztályának: – Gondoltátok volna, hogy a zebrák a csíkjaikat rejtőzésre használják? A zebrák csapatokban járnak, és amikor egymás mellé állnak vagy együtt mozognak a színeket nem látó oroszlán szemében jókora állatnak tűnnek. De még érdekesebb az, hogy a zebrák csíkjai olyanok, mint a mi ujjlenyomataink! Minden egyes zebra csíkozása és mintája eltér a másikétól, hasonlítanak egymásra, de még sincsen két teljesen egyforma közöttük. A zebrák ettől igazán egyediek! De egyediségüket mégsem egymás ellen használják! 

Almássy tanárnő ezután megmagyarázta, hogy miért kezdett történelem órán a zebrákról tanítani. – Ezek az állatok bár különlegesek és különböznek egymástól, mégis ezzel a különbözőségükkel és egyediségükkel is egymást igyekeznek segíteni. Mi emberek mennyire másként gondolkodunk! Versengünk egymással, azt akarjuk megmutatni a másiknak, hogy mennyivel különbek vagyunk, mint a másik. A bibliai is azt tanítja: „Ne az önzés vagy a dicsőségvágy irányítson benneteket! Ellenkezőleg, legyetek alázatosak, és a másikat részesítsétek előnyben magatokkal szemben! Ne a saját érdekeiteket tartsátok szem előtt, hanem mindenki a másik javát keresse!” Filippi 2,3-4. – a tanárnő egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Szeretném, ha megszívlelnétek ezt, és megtanulnátok, hogy a különbözőségetekkel versengés helyett egymást is segíthetnétek!

Olvasás

A MÁSIK BÁNTÁSA NEM PÁLYA

Milán a többiekkel együtt a folyosón múlatta az időt, és várta, hogy becsöngessenek matek órára. A folyosó végén látták Hidait, Gabi nénit és egy hölgyet, akit Milán nem ismert. 

– Na, ebből ügy lesz… – szólalt meg halkan Napsi. – Ügy? Milyen ügy? És ki ez a nő Hidaival meg Gabi nénivel? – kérdezte meglepetten Milán. – Az a nő az Ili anyulája, és állítólag rászálltak a nyolcadikosok – felelete a lány. – Ja! Azt hallottam, hogy zaklatták. Ráírtak meg minden. – Más is volt! – szólt közbe Kátay. – Meg is alázták rendesen! Szereztek róla egy képet, majd egy mesterséges intelligencián alapuló képgenerátorral megszerkesztették, és megosztották sok-sok emberrel. Kínos! – Akkor Ili azért nem jött a héten iskolába – jegyezte meg Tank. – Az durva! – tette hozzá Milán. – A régi sulimban is történt ilyen. Azt a fiút, akivel ezt csinálták az osztálytársai, nagyon megviselte az ügy. El is vitték a suliból, és anya azt mondta, után hónapokig járt pszichológushoz. 

Elhallgattak, és figyelték a folyosó végén beszélgető három nőt. Milánnak eszébe jutott egy történet, amit még apukája mesélt egy asszonyról, aki sok hazugságot terjesztett a faluban, ahol élt. A falu lelkésze egyszer megelégelte, magához kérette a pletykás asszonyt, felvitte a templomtoronyba, majd ott előtte széttépett egy lúdtollal teli párnát. Vitte a szél a szertehulló tollakat. A lelkész így szólt: – No, akkor induljon, Sára! Szedje össze a tollakat, és hozza vissza nekem! – Ó, Tiszteletes Úr! Hát, hogyan szedhetném én össze azokat? Egy hét sem lenne elég, hogy összegyűjtsem őket, olyan messze és sokfelé vitte azokat a szél! – felelte döbbenten a pletykás asszony. – Látja, ilyen az a sok hazugság is, amit maga terjeszt itt a faluban másokról. Szavai bántanak és sebeznek, mérgezik az egész közösséget, nem csak azt, akiről szólnak. S ami egyszer kireppent a száján, azt soha többé nem lehet összeszedni – felelte a lelkész haragosan. 

Milán arra gondolt, hogy néha jó poénnak tűnhet másokat bántani, hazugságot terjeszteni róla. De, ami neked poén, az másnak mérhetetlen fájdalom.

Olvasás