A KOLOSTORROM TITKA | 12. rész

Másnap újra nekiveselkedtek a nehéz szöveg megfejtésének. Kiderült, hogy a naplót egy bizonyos Regensburgi Ekkehard írta és valaki magával hozta Magyarországra. Greeny könnyes szemmel olvasta vissza a kibetűzött és olvashatóra átírt szöveget:

„Miután két nővéremet elvitte a vész, s magam is igen közel kerültem az elmúláshoz, szegény anyám, betegágyam fölé hajolva fohászkodott, hogy legalább engem oltalmazna meg az Úr, nem a maga örömére tartana, hanem bizony szerzetesnek adna. Másnaptól, mikor láztalan nyitottam fel a szemem, elrendelt dolog volt, hogy a regensburgi kolostor örökös lakója leszek. Anyám már öcsémet dajkálgatta, mikor 5. évemet betöltve búcsút vettem tőle, s apám kézen fogva felvitt a szerzetes testvérekhez.”

- Te jó ég! De hiszen csak 5 éves volt, amikor beadták abba a regulába, vagy mibe! Én 5 évesen még az oviba se akartam elmenni, nemhogy kolostorba, anya nélkül! – háborgott Napsi.

- Nézd a jó oldalát! – okoskodott Kátay. - Így legalább gondoskodtak róla a kolostorban, kapott enni és megtanulhatott írni! Nem mindenkinek adatott meg ez a kiváltság akkoriban. Ja, és túlélte a betegséget, ami akkoriban sok gyermeket elvitt.

- Nekem úgy tűnik, ez az Ekkehard nem bánta, hogy így történt – csatlakozott Milán. - Nem szomorkodott az élete felett, hanem örült, hogy Isten kimentette egy veszélyes betegségből és lehetőséget adott neki tanulni. Amint látjuk, élt is vele rendesen és szinte művészi szinten űzte az írás mesterségét. Mi is dönthetünk, hogy a nehézségeink elveszik az örömünket és megbénítanak, vagy meglátjuk bennük a lehetőséget és kihasználjuk őket.

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 11. rész

Mindenki számára egyértelmű volt, hogy következő nap elkezdik megfejteni az írást, hátha közelebb visz a kincshez. "Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a minden nap felénk kiáltó isteni szózat!" betűzgették ki a legelső oldalon.

- Hát ez meg mi a szösz? – kérdezte Napsi. - Szerintem ez pont rólad szól – felelte Tank. - Te vagy olyan fényes, illetve a Nap fénye. Szerintem azt mondja, hogy vegyük észre, hogy süt a nap! Szóval, hogy örüljünk azoknak a dolgoknak, amik megszokottá váltak és már észre sem vesszük! Kátay kiegészítette: - Ez egy metafora lesz: a fény egy felénk kiáltó isteni szózat. Szóval a Nap fénye üzen valami nagyon fontosat. - Igen és „megdöbbent füllel” fogjuk hallgatni – folytatja Napsi. - Ha lehet, megint ki kell mennünk a helyszínre, hátha a Nap fénye megvilágít valamit, ami fontos lehet!

- Még járókerettel sem tudok menni és azt hiszem, nem is akarok egyelőre – komorodott el Tank. - Maradjunk a feljegyzésnél! Ezt valami koma írta, az áll alatta: Szent Benedek Regulája.

Greeny fellelkesedett: - Gyerekek, akkor ez Károly Róbert korabeli! Most tanultuk, hogy ő vezette be a regulát. Nem, nem! – mondta Kátay. - A regáléra gondolsz, az egy adófajta, ez meg regula. A regula azt jelenti, hogy egy szerzetesi közösség rendtartása.

- Hát, ez a Benedek elvont fazonnak tűnik, de nekem tetszik ahogyan ír: "Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a minden nap felénk kiáltó isteni szózat!" Ha nem is tudunk kimenni a romhoz, én azért kinyitom a szemem és figyelek, mi mindenről beszél nekünk a fény – fordította az ablakon beáradó napsütés felé az arcát Greeny.

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 10. rész

Greeny nem sértődött meg Kátay beszólásán, inkább azon törte a fejét, hogy neki vajon mire kell felkészültnek lennie. Nehezen tudta magát elképzelni, amint egy óriással küzd éppen a csatatéren és el is vetette a gondolatot. Arra jutott, hogy legközelebb megkérdezi az ötöket, hogy szerintük, mi lesz belőle, ha nagy lesz. Délután újra találkoztak Tank fekvőgipsze és matematikai témájú kérdései körül. Greeny azt vette észre, hogy sokkal jobb így együtt tanulni, sokkal több dolgot megjegyez, mint mikor csak a betűket bámulja a könyvben. Ráadásul nem kellett otthon lenni és neki ez megkönnyebbülés volt. Néha anyánál, néha apánál, és közben nem találta a helyét. A kérdésfeltevésre azonban nem került sor, mert amint végeztek, Kátay előhúzott egy csomagot a táskájából. A boríték Kátaynak volt címezve és ősöreg kéziratokról készült fénymásolatok voltak benne. Mi ez? Miezmiez??? - kaptak utána mind. 

- Az, amiről már beszéltem - és a fiú elmesélte nekik, hogy ott az omlás mélyén ücsörögve a kezébe akadt egy bőrkötéses valami és amikor felhozták őket, elhozta, hogy fent megnézze, mi is az. Hamar látta, hogy a tartalma omlik és foszlik, így odaadta Jakabfynak, míg Tankot vizsgálták a mentősök, az igazgató meg eljuttatta a szakértő ismerősének Veszprémbe. Ott konzerválták a bomlásnak indult iratot, és mivel tudták, hogy az ötök nagy kutatók, nekik is küldtek a másolatból. Kiteregették a kincset laponként és betűzgetni kezdték. Egy titkos napló! Egy szerzetes titkos naplója került a felszínre! Gyönyörűen cirkalmazott, díszes betűket láttak maguk előtt. - Ehhez hasonló betűtípus van a gépemen – lelkesedett Milán, de Napsi leintette. - Ilyen? Hát ezt nem tudja egy gép sem produkálni! Ehhez ember kell és lélek! Micsoda munka! Embereknek meg eszükbe jut, hogy lassan felesleges megtanulni a kézírást?! Kátay szintén elismerően bólintott: - Na ez a szerzetes nem hiába könyörögte a zsoltáríróval, hogy „Kezeink munkáját tedd maradandóvá!”, mert pár száz évet kibírt! Gondoltatok már rá, hogy belőlünk mi marad ennyi idő után? – Húha - mondta Milán – így belegondolva, nem igazán szeretném, ha bármelyik macskakaparásos füzetem valakinek a kezébe kerülne…

(Szabóné Melinda írása)

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 9. rész

Az Ötök, illetve a Négyek ott ültek most Tank körül, illetve Tank begipszelt lába körül és a lányok akkurátusan díszítgették az ormótlan lábmerevítést. Napsi a telójáról éppen egy második világháborús tankot próbált rámásolni a gipszre. Természetesen egy ragyogó napocska sem maradhatott le a képről és sorban egy-egy dolog, ami jellemző az ötök tagjaira. Így próbálták kifejezni, hogy együttéreznek Tankkal. Amúgy a társaság elég lehangolt volt. Igaz, Tankék nagyon menőnek érezték, ahogyan a tűzoltók kiemelték őket az omlásból, de Jakabfy és a szüleik egyaránt leszidták őket, amikor elmúlt az aggodalmuk. „Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek?” „Meg is halhattatok volna!” És ha jobban belegondoltak, igazat kellett adniuk a felnőtteknek. Soha nem fogják elfelejteni ott, az omlásban töltött időt. Csodák csodájára nem kaptak büntetést. Tank apukája azt mondta, elég felnőttek már, hogy büntetés nélkül is megértsék, hogy rossz döntések sorát hozták meg. Azt is mondta, hogy elég értelmesnek tartja őket ahhoz, hogy maguktól levonják a következtetést és legközelebb jobban átgondolják, mit csinálnak. Ez pedig nehéz teher volt. Egyszerűbb lett volna lemondani egy időre a gépezésről, vagy leadni a telefonjukat, mint mostantól észnél lenni mindenben. Tank valami okból ezt úgy értette, hogy be kell pótolnia az összes ellógott tanulást. Most is ott volt mellette a nyitott matekkönyv, piros post-itekkel jelölve, amit Kátayval el kell magyaráztatnia magának. Greeny meg is kérdezte – látva a gyakorlásként megoldott matekpéldák sorát -, hogy Tanknak megnézték-e a fejét is a kórházban, hogy nem lett-e „agytörése” a lábtörés mellett. Kátay szomorúan nézett Greenyre és azt kezdte magyarázni, hogy a felelősségteljes gondolkodásba igenis beletartozik az is, hogy a feladatainkat elvégezzük, mert ki tudja, mire akar bennünket Isten felkészíteni velük. Ahogyan Dávid megtanult bánni a parittyával, mielőtt még Góliáttal szembekerült volna. Akkor Góliát a nevetésbe halt volna bele, ha Dávid ott próbálkozik először és beletekeredik a parittyába, vagy a fejére pottyan a kő, amit ki kellett volna lőni. Viccet félretéve, az mindannyiuk számára a halált jelentette volna, ha Dávid nem felkészült és Greeny is jobban tenné, ha igyekezne felkészültnek lenni.

(Szabóné Melinda írása)

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 8. rész

Az Ötök ott ültek Tank ágya mellett, akit a doktor hétvégi pihenésre ítélt, miután a kórházban begipszelték a lábát. Hála Istennek nem kellett megműteni. Szóval az Ötök ott ült Tank ágya mellett, és hallgatták a két fiú izgalmas, de egyben félelmetes történetét.

- Kátay vett rá arra, hogy vele menjek - kezdte Tank, aki rettentően szégyellte magát a történ­tekért. - Jó! Jó! Ezt ugorjuk! - horkant rá Kátay. - Onnan meséld, amikor kiértünk a romhoz! Tank pedig mesélni kezdett. Elmondta, hogy vasárnap délután érkeztek ki a kolostorromhoz azzal a céllal, hogy ketten megtalálják az oda elrejtett kincset. Alaposan körbejárták, megvizs­gálták a romos falakat, benéztek minden bozót alá, de elsőre nem láttak és nem találtak semmit. Amíg egyszer csak, az egykori bejáratától öt méterre, nem vettek észre egy kis buckát. Oda­mentek, cipőjük sarkával megkapargatták, és néhány percnyi ásogatás után, egy eltemetett fa­ajtó nem kezdett el körvonalazódni. A két fiú izgatottam kaparta le az ajtóról a maradék földet, míg végül ott állt előttük egy míves pinceajtó, rajta valami címerrel, meg egy rozsdás, lezárt lakattal. Tank azt is elmondta, hogy rángatták egy darabig az lakatott, de nem engedett.

- Ekkor kezdett el ugrálni Tank az ajtón... - vetette közbe rosszallóan Kátay. - Nem lett volna semmi baj, ha nem csinálja ezt! Aztán egy nagy dörrenés. és valahol nagyon mélyen ébredtünk mindketten. De nem emlékszünk a zuhanásra - fejezte be Kátay. - Közel voltunk, de nem elég közel. Találtunk egy naplót. Jakabfynak adtam. Azt ígérte, hogy lemásolja, ha lehet, és majd behozza nekünk. 

Az Ötök sokáig beszélgettek Tankot körülülve, és nagyon hálásak voltak azér, hogy sem neki, sem Kátaynak nem esett nagyobb baja.

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 7. rész

Szeretnék beszámolni nektek arról, hogy mi történt tegnap, miután Jakabfy, az igazgató, Napsival, Greenyvel és Milánnal a háta mögött kiszaladtak az iskola kapuján. Jakabfy futás közben felhívta az iskolarendőrét, Almássy Péter alezredest, és csak annyit mondott a telefonba, hogy „A kolostorromhoz!”. Majd egy másik számot hívott, és alig néhány perc múlva megállt mel­lettük egy terepjáró, ők pedig azzal indultak el a kolostorrom felé.

- Látsz valamit?! - kérdezte Tank, és nagyot nyögött, miközben megmozdította a bal lábát. Valami nagy törmelékdarab esett rá, miután földet értek a nagy zuhanás után. - Meg kellett volna várni a többieket! Én mondtam, hogy ne induljunk el csak ketten! Én mondtam! - sirán­kozott a fiú. - Mondtad! Mondtad! - morgott rá Kátay. - De benne voltál! Eljöttél. Itt vagy - felelte Kátay. - Nyafogás helyett inkább azon kellene törnünk a fejünket, hogy hogyan fogunk kijutni ebből a kelepcéből. De reménytelenek látszott a helyzet. Kátay életében először érezte úgy, hogy ebből a bajból nem fogja magát az eszével kivágni. Ekkor valahonnan nagyon mesz- sziről, onnan fentről, ahonnan alázuhantak, mintha fékcsikorgás és autóajtó csapódást hallottak volna.

- Itt van ez a hatalmas beomlás! Ide, gyorsan! - kiáltotta Jakabfy. Almássy alezredes és a gye­rekek futva szaladtak hozzá. - Csak óvatosan! Nehogy alattunk is meginduljon a föld! - intette őket az alezredes. - Hahó! Lent vagytok, fiúk?! Hallotok?! Életben vagytok?! - kiabált torka- szakadtából az igazgató. Először nem jött válasz. A néma csend fojtogató volt, a másodpercek óráknak tűntek. Most Almássy alezredes kezdte szólongatni a fiúkat, és ekkor valahonnan na­gyon mélyről Kátay hangját hallották: - Itt vagyunk! Élünk! Csak Tanknak tört el a lába! De élünk! El sem tudom mondani mennyire hálásak vagyunk azért, hogy megtaláltak bennünket! 

Hamarosan megérkeztek a tűzoltók, akik ügyesen és óvatosan kiemelték a két fiút a mélységes és sötét lyukból. Közben megérkeztek Kátay és Tank szülei is, akik boldog örömmel ölelték át elveszett gyermekeiket. Milán magában hálát adott Istennek, aki mégis meghallgatta imádságát, amit a barátai megmentéséért mondott.

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 6. rész

Kátay és Tank még mindig nem voltak sehol, pedig egész Tölgyvölgy a rendőrökkel együtt őket kereste. Immár harmadik napja volt, hogy elmentek otthonról úgy, hogy senkinek, még a bará­taiknak sem szóltak arról, hová indultak el.

- Nagyon fáj a lábam... - mondta egy hang a sötétben. - Akkor ne mozogj, és főként ne nyafogj! - felelte idegesen egy másik hang. Koromsötét volt, de legalább nem volt hideg. Kátay körül­nézett, próbálta erőltetni a szemét, de a fentről beszűrődő gyenge fényben nem látott mást csak törmeléket. Telefonjaik összetörtek, és használhatatlanul lapultak valahol a romok romjai alatt. Kátay mát bánta, hogy nem szólt senkinek, hogy ketten indulnak el kincsvadászatra Tankkal. Már bánta azt is, hogy nem voltak elég türelmesek, és mert maguknak akarták a kincs megtalá­lásnak dicsőségét.

Közben Napsi, Greeny és Milán, Jakabfyval együtt ültek annak irodájában. Átfagytak a nagy keresésben, és egy kicsit beültek melegedni, mielőtt tovább indultak volna. Napsi és Greeny a legvadabb pletykákat mesélték az igazgatónak, amik a két fiú eltűnéséről keringtek a faluban. Voltak, akik gyanús alakokat láttak egy fekete Mercédesszel. Mások arról beszéltek, hogy a két fiú biztos valami rettenetes dolgot követett el, és ezért elszöktek. Milán gondolatai azonban egészen máshol jártak. Utálta a pletykákat. Egyszer csak felkiáltott: - És mi van akkor. ha egye­dül indultak el?! - Mit mondtál? - kérdezte szinte egyszerre a két lány és Jakabfy. Milán megismételte: - Mi van akkor, ha egyedül indultak el kincset keresni? - Á, dehogy! Nem lehetnek ilyen őrültek! - kontrázott Napsi. - Igazad van! Kátay ennél sokkal okosabb és türelmesebb - helyeselt Greeny. De Jakabfyt elgondolkodtatta, amit Milán mondott. - Hogy ez nem jutott eszembe! Remélem, még időben érkezünk! Napsi, Greeny és Milán mind az igazgató nyomába eredtek, aki szélsebesen indult az iskola új épületének kijárata felé. - Tudom, hol van ez a két lökött kölyök! - kiáltotta hátra az őt követőknek. - Remélem, időben érkezünk, és még nem történt tragédia!

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 5. rész

Emlékeztek még? Az egész úgy kezdődött, hogy Napsi talált egy legendákkal teli könyvet a nagymamája házának padlásán. Ebben a könyvben pedig rábukkant egy régi feliratra, ami egy titokzatos kincsről szól, amit a Tölgyvölgy közelében található kolostor romjai rejtenek. A kincskeresésben bevonták Jakabfyt az igazgatót, aki segítséget kért a Veszprémi Laczkó Dezső Múzeum kutatószolgálatának vezetőjétől, Inotai Gergelytől.

Hadd számoljak be nektek arról, ami hétfőn történt! Valamilyen különös oknál fogva a hét első napján nem jött iskolába sem Kátay, sem Tank. Az Ötök többi tagja egymást kérdezte hiányzá­suk okáról, de csak arra jutottak, hogy talán ők is betegek lett, mint sokan az iskolában. Az áhítat után azonban odaszólította őket Jakabfy, az igazgató, és ő közölte velük a szomorú hírt: Kátay és Tank tegnap délután eltűntek. Az iskola vezetője elmondta, hogy ma reggel telefonált Kátay apukája, hogy a két fiú nem ment haza tegnap este, és hiába keresték, sehol sem találták őket. Már a rendőrségen is jártak, de eddig semmi. Napsi, Greeny és Milán egymásra néztek. Tanácstalanok voltak. Vajon hol lehetnek a barátaik? - Azért kértem, hogy gyertek hozzám, mert azt reméltem, nektek talán mondtak valamit. Vagy talán hagytak nektek üzenetet - mondta érdeklődően az igazgató. De az Ötök maradéka csak csóválta a fejét. Fogalmuk sem volt arról, hogy Kátay és Tank hová tűnhettek el. Kincskeresésbe kezdtek, és a rejtélyes felirat után, íme, most egy újabb megoldásra váró rejtély közepébe csöppentek. De barátaik eltűnése sokkal ko­molyabb dolog volt, mint az a titkos kincs, ami a kolostorromnál várta őket.

Olvasás

A KOLOSTORROM TITKA | 4. rész

„A mélybe merülve, árnyak között, Mit romok ölelnek, titok rejtőzik ott. Titkos ismeret vár, mi rejtekhelyén búvik, Bátraknak szól, mit a világ elhagyott. Mert bátor az, ki rejtélyt megfejt, Oly kincsre lel, mi igaz bölcsességet ád, De figyelj, a kincs sem arany, sem ékkő, Keskeny ösvényre visz, min alig jár a láb. Ki megtalálja azt, változtathat rossz világot, Csak a tiszta szívű érhet el csodát! Aki nemcsak szólja, de éli is a titkot, Reménnyel töltve el nemcsak önmagát!” – olvasta Gergely bácsi, a kutatásvezető, a versikét. Kis szünet után értelmezni kezdte a hallottakat: – Muzeológus elődöm arra jutott, hogy a szöveg egy nagyon ősi írásra, valami könyvtekercsre, esetleg kódexre, vagy valami ilyesmire utalhat, aminek a kolostorban élt egykori szerzetesek különleges hatalmat tulajdoníthattak. A vers szerint ezt a bölcsességet elhagyták az emberek. „A mélybe merülve, árnyak között, Mit romok ölelnek, titok rejtőzik ott. Titkos ismeret vár, mi rejtekhelyén búvik, Bátraknak szól, mit a világ elhagyott.” – idézte a vers erre utaló sorait, majd folytatta annak értelmezését: – Ez az ősi bölcsesség gyűjtemény, mert ezt erősítik ezek a szavak: „Mert bátor az, ki rejtélyt megfejt, Oly kincsre lel, mi igaz bölcsességet ád, De figyelj, a kincs sem arany, sem ékkő…”, olyan útra segítették az egykor élőket, amin kevesen jártak. Ezért mondja a vers: „min alig jár a láb”, de a „keskeny ösvény” kifejezés is ezt erősíti! S végül az utolsó versszak: .„Ki megtalálja azt, változtathat rossz világot, Csak a tiszta szívű érhet el csodát! Aki nemcsak szólja, de éli is a titkot, Reménnyel töltve el nemcsak önmagát!” Kutató elődöm szerint itt arra utalt az író, hogy ha rátalálunk erre a titkos bölcsesség gyűjteményre, akkor a benne található bölcsesség ereje megváltoztathatja a világot. Vagyis, ha visszatalálunk arra a keskeny és alig járt ösvényre, akkor reménységre találhatunk nem csak mi, hanem általunk mások is. 

Az Ötök még sokáig beszélgettek arról, amit hallottak, és már alig várták, hogy elinduljanak a kincset rejtő kolostorrom felé. De erre még várniuk kellett.

Olvasás