ISTEN MEGTARTJA AZ ÍGÉRETÉT

Ez már a második napja volt Milánnak új iskolájában. De már az első nap megtapasztalta azt, amit a még mindig a zsebében hordott papíron olvasható bibliai idézet ígért. Isten tényleg előtte járt, és szépen előkészített mindent. Történt ugyanis, hogy tegnap már a második szünetben, dupla matek óra után, amit Hidai tanárnő tartott, odament hozzá két lány meg két srác, és beszédbe elegyedtek vele. Azonnal látszott rajtuk, hogy ők afféle baráti társaság.

– Szeva, Tesó! – mondta az egyik srác, aki láthatóan jól ki volt gyúrva. – Én Tank vagyok. Ő meg a Kátay – mutatott egy gizda fiúra. – Ő meg Greeny és Napsi! – bólintott a két lány felé. – Én, Milán vagyok! Ács Milán. – mutatkozott be Milán. – Ja! Te vagy az új bakancs a kóterban. – felelte a Tank becenevű fiú, de Milán egy szavát sem értette. Valószínűleg elég hülye képet vághatott, mert „a Kátay” megszólalt, és lefordította Tank szavait. – Szóval, te vagy az srác az iskolában. Ugye, Pestről jöttél, és a Feriék házát vettétek meg? – Igen! -felelte Milán, és beszélgetni kezdett négy új osztálytársával.

Sok mindent megtudott róluk, az iskoláról, új osztályáról, az itteni szokásokról, a tanárokról, sőt a faluról is. Milán már nem volt egyedül. Tank, aki bár érthetetlen szavakat használt, és tényleg úgy nézett ki, mint egy harckocsi, ami minden falon átmegy, alapjában véve jószívű gyerek volt. A szárnyai alá vette az új fiút. Milán hálás volt Istennek azért, hogy megtartotta azt, amit ígért: „Én megyek előtted”. Neki csak rá kellett bíznia magát erre az ígéretre.

Olvasás

ÉN MEGYEK ELŐTTED

Ács Milán, történetünk egyik szereplője, először lépett be a Tölgyvölgyi Református Általános Iskola kapuján. A nagy fekete kapun túl egy egészen más világ tárult a szemei elé, mint ami abban a másik iskolában volt, amit otthagyott Budapesten. Milánék most költöztek Tölgyvölgybe, ebben a Balaton-közeli, néhányezer lakosú faluba. A szülei Veszprémben kaptak munkát egy nagy cégnél, így a város közelében kerestek, és találtak otthonra.

Milán felnézett az égre. Még sütött nap, de már a napsütés is olyan más volt. Olyan iskolaszagú. Nehéz volt elindulni otthonról, és most nehezen tette meg az első lépéseket is új iskolája udvarán. Kicsit félt is. Új tanárok, új iskolatársak, a barátai meg mind ott maradtak Pesten. Idegennek érezte magát.

– Milyen lesz ez az év? Hogyan néznek majd rám az osztálytársaim? Találok-e közöttük barátokra? És a tanárok? Szigorúak lesznek és barátságtalanok? Vagy inkább kedvesek és szeretni valók? Megbirkózom majd ezzel a sok új kihívással, ami rám szakadt? – cikáztak a gondolatok Milán fejében. De nem sokáig gondolkodhatott, mert két férfi állt az udvaron, akik most egyenesen felé jöttek. – Áldás-békességet, Milán! – mondta az egyikük kedvesen, akiről később megtudta, hogy az iskola igazgatója. – Áldás-békesség! – válaszolta meglepetten a fiú. Ismerte ezt a köszönést, mert Pesten is református iskolába járt. – Isten hozott minálunk! – válaszolta a másik férfi, akiről később kiderült, hogy ő a helyi református lelkész. – Almássy tanárnő már vár! Ő lesz az osztályfőnököd.

Milán bizonytalanul indult el a mutatott iskolaépület felé. Sóhajtott egyet, belenyúlt a zsebébe, és azt a gyűrött papírt vette elő, amit pesti hitoktatója adott búcsúzóul. Egy bibliai idézet volt ráírva: „Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem.” – „Én megyek előtted”… Majd meglátjuk! – gondolta, és egy kicsit bátrabban lépett be a nagy barna épületbe.

Olvasás