VERSENGÉS HELYETT

Milánék osztályában állandó volt a versengés. Mindig mindenki túl akarta licitálni, le akarta győzni a másikat. 

Ezt elégelte meg Almássy tanárnő, Milánék osztályfőnöke, aki úgy kezdte történelem óráját, hogy a zebrákról kezdett el beszélni osztályának: – Gondoltátok volna, hogy a zebrák a csíkjaikat rejtőzésre használják? A zebrák csapatokban járnak, és amikor egymás mellé állnak vagy együtt mozognak a színeket nem látó oroszlán szemében jókora állatnak tűnnek. De még érdekesebb az, hogy a zebrák csíkjai olyanok, mint a mi ujjlenyomataink! Minden egyes zebra csíkozása és mintája eltér a másikétól, hasonlítanak egymásra, de még sincsen két teljesen egyforma közöttük. A zebrák ettől igazán egyediek! De egyediségüket mégsem egymás ellen használják! 

Almássy tanárnő ezután megmagyarázta, hogy miért kezdett történelem órán a zebrákról tanítani. – Ezek az állatok bár különlegesek és különböznek egymástól, mégis ezzel a különbözőségükkel és egyediségükkel is egymást igyekeznek segíteni. Mi emberek mennyire másként gondolkodunk! Versengünk egymással, azt akarjuk megmutatni a másiknak, hogy mennyivel különbek vagyunk, mint a másik. A bibliai is azt tanítja: „Ne az önzés vagy a dicsőségvágy irányítson benneteket! Ellenkezőleg, legyetek alázatosak, és a másikat részesítsétek előnyben magatokkal szemben! Ne a saját érdekeiteket tartsátok szem előtt, hanem mindenki a másik javát keresse!” Filippi 2,3-4. – a tanárnő egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Szeretném, ha megszívlelnétek ezt, és megtanulnátok, hogy a különbözőségetekkel versengés helyett egymást is segíthetnétek!

Olvasás

GALIBA A KOLOSTOR ROMNÁL

Az Ötök a kolostor romhoz bicikliztek, hogy ott játszanak egy kicsit. Jó idő volt, melegen sütött még az októberi nap. 

De egyszer csak megjelent két idősebb srác, akiknek elég rosszhírük volt Tölgyvölgyben. – Helló Kölykök! – szólította meg őket az egyikük. – Velünk tartotok? – és máris kínálta őket egy-egy cigivel. – Aztán ha jók lesztek, akkor ezt is meghúzhatjátok! – emelte fel a kezében lévő pálinkásüveget a másik. 

Az Ötök egymásra néztek, és nagyon kellemetlenül érezték magukat. Egyikük sem cigizett és egyikük sem ivott még alkoholt, és nem is akarták ezeket elkezdeni – Na, mi van?! Betojtatok? – gúnyolódott az idősebb srác. – Elfelejtettem, hogy azok a bamba tölgyvölgyisek nem gyújtanak rá és inni sem isznak! – összenevettek. – Féltek a Jakabfy-tól mi?! 

Az Ötök tagjai valóban betojtak, de dühösek is voltak, mert nem azért nem akartak sem cigizni, sem inni, mert féltek az igazgatótól. – Persze, csak azok élhetnek ezekkel a földi jókkal, akik felnőttek! – folytatta a pimaszkodást a másik idősebb fiú.

Az Ötök már-már beadták volna a derekukat, amikor arra sétált egy bácsi a kutyájával, aki messziről figyelte a beszélgetést. – Kedves Fiatalemberek! Nem attól lesz valaki felnőtt, hogy hülyeségeket csinál, és nála kisebbeket is arra csábít. Ez inkább azt mutatja, hogy még maga is gyerek. – a bácsi szelíden, de határozottan beszélt. A két idősebb srác talán visszaszólt volna neki, ha mondandójának nem adott volna nyomatékot az nagy farkaskutya, akit pórázon tartott. A két fiú eloldalgott. Az Ötök a bácsival maradtak, és megköszönték neki, hogy a pártjukat fogta. Milán magában Istennek is hálát adott, hogy megmentésükre küldte ezt a bácsit, mert nélküle nem lett volna erejük ellenállni a csábításnak.

Olvasás

MINDENNEK VAN TÖRTÉNETE

Az Ötök Napsi szobájában hevertek. Már túl voltak a leckén, és mint mindig, most is beszélgettek. Arról az esetről folyt a vita, ami délelőtt az iskolában történt. Egyik osztálytársuknak volt egy régi, rozzant, már-már alig használható tolla, amihez úgy ragaszkodott, mint az életéhez. Ezt a tollat Bánáti, az osztály legrosszabb gyereke, a szünetben kikapta társa kezéből, és kihajította a földszinti terem ablakán. Csak úgy, poénból. 

Az Ötök segítettek megtalálni a tollat, de már nem lehetett segíteni rajta, darabokra tört. Szóval erről folyt a vita. Tank, aki bár elítélte, amit Bánáti tett, de nem értette, hogy miért sírt annyira ezért a már semmit sem érő tollért a társuk. 

– Bakancsok, Bánáti majd vesz neki egy másik tollat, azt kész! – jelentette ki végül. A többieket sem kellett félteni, ha egy kis vitáról volt szó, volt, aki egyet értett Tankkal, volt, aki nem, de abban megegyeztek, hogy Bánáti egy hülye. Greeny, aki eddig hallgatott, halkan megszólalt: – Nem értitek, miért sírt valaki amiatt az értéktelen toll miatt? – kérdezte. – Ismeritek egyáltalán annak a tollnak a történetét? A többiek fejüket csóválva elhallgattak. 

– Szóval ez a toll egykor Zara nagypapájáé volt. Ő örökölte, amikor a papája néhány éve meghalt. Azért tartotta magánál mindig, azért őrizte annyira gondosan, mert amikor ránézett, vagy amikor használta, mindig a nagypapája jutott az eszébe. Ezért volt neki annyira fontos ez a nektek és Bánátinak annyira haszontalan toll. 

Kátay, Milán, Napsi és Tank elszégyellték magukat. Mert, ami nekik csupán egy értéktelen, lecserélhető tárgy volt, az osztálytársuknak mindennél értékesebb volt a világon. Egyszerre megértették, hogy minden dolognak, ami nem az övék, lehet egy ilyen titkos, általuk nem ismert története, amitől az a bizonyos dolog, valakinek mindennél értékesebb lehet!

Olvasás

A MÁSIK BÁNTÁSA NEM PÁLYA

Milán a többiekkel együtt a folyosón múlatta az időt, és várta, hogy becsöngessenek matek órára. A folyosó végén látták Hidait, Gabi nénit és egy hölgyet, akit Milán nem ismert. 

– Na, ebből ügy lesz… – szólalt meg halkan Napsi. – Ügy? Milyen ügy? És ki ez a nő Hidaival meg Gabi nénivel? – kérdezte meglepetten Milán. – Az a nő az Ili anyulája, és állítólag rászálltak a nyolcadikosok – felelete a lány. – Ja! Azt hallottam, hogy zaklatták. Ráírtak meg minden. – Más is volt! – szólt közbe Kátay. – Meg is alázták rendesen! Szereztek róla egy képet, majd egy mesterséges intelligencián alapuló képgenerátorral megszerkesztették, és megosztották sok-sok emberrel. Kínos! – Akkor Ili azért nem jött a héten iskolába – jegyezte meg Tank. – Az durva! – tette hozzá Milán. – A régi sulimban is történt ilyen. Azt a fiút, akivel ezt csinálták az osztálytársai, nagyon megviselte az ügy. El is vitték a suliból, és anya azt mondta, után hónapokig járt pszichológushoz. 

Elhallgattak, és figyelték a folyosó végén beszélgető három nőt. Milánnak eszébe jutott egy történet, amit még apukája mesélt egy asszonyról, aki sok hazugságot terjesztett a faluban, ahol élt. A falu lelkésze egyszer megelégelte, magához kérette a pletykás asszonyt, felvitte a templomtoronyba, majd ott előtte széttépett egy lúdtollal teli párnát. Vitte a szél a szertehulló tollakat. A lelkész így szólt: – No, akkor induljon, Sára! Szedje össze a tollakat, és hozza vissza nekem! – Ó, Tiszteletes Úr! Hát, hogyan szedhetném én össze azokat? Egy hét sem lenne elég, hogy összegyűjtsem őket, olyan messze és sokfelé vitte azokat a szél! – felelte döbbenten a pletykás asszony. – Látja, ilyen az a sok hazugság is, amit maga terjeszt itt a faluban másokról. Szavai bántanak és sebeznek, mérgezik az egész közösséget, nem csak azt, akiről szólnak. S ami egyszer kireppent a száján, azt soha többé nem lehet összeszedni – felelte a lelkész haragosan. 

Milán arra gondolt, hogy néha jó poénnak tűnhet másokat bántani, hazugságot terjeszteni róla. De, ami neked poén, az másnak mérhetetlen fájdalom.

Olvasás