REFORMÁCIÓ

Az Ötök is nagy várták már a szünetet, és örültek annak, hogy most hosszabb lesz, mint szokott. Arról beszélgettek Kátayék teraszán, hogy ki mit fog csinálni a szünetben. 

– Én elutazom Apával! – felelte Napsi. – Anya elengedett, mert kapóra jött neki, hogy ők is elutaznak az új párjával. Így nem leszek nekik láb alatt. – Mi nem megyünk sehová. Itthon pihenünk – felelte Kátay. Greeny is ugyanezt mondta, meg Tank is. – És Te? – kérdezték szinte egyszerre a többiek Milánt. – Mi Erdélybe utazunk apa családjához. Sepsiszentgyörgy mellé, Árkosra. – Bakancs, Romániába mentek? – vágott közbe Tank. – Erdélybe. Székelyföldre – igazította ki barátját Milán. – Árkoson is magyarok élnek, akik magyarul beszélnek, mint te, és nem szeretik, ha lerománozzák őket. – Jó! Jó! Bocs! – habogott Tank. – És mit csináltok kint? 

Milán egy kicsit habozott, majd válaszolt: – Hát meglátogatjuk a még élő rokonainkat, virágot viszünk elhunyt szeretteink sírjára, és… elmegyünk a templomba is. – Templomba? A temetőt még megértem, de a templomot? – értetlenkedett Kátay. – Oda meg minek? – Hát, mert reformáció ünnepe lesz. Tihamér bácsi, az ottani lelkész, mindig nagyon jókat szokott prédikálni. – Aha, tényleg, – bólogatott Kátay. – Október 31-e, a reformáció emléknapja. Luther Márton akkor szögezte ki 95 pontból álló vitairatát a Wittenbergi vártemplom kapujára. – Tihamér bácsi azt szokta mondani, hogy hivő reformátusként valljuk, hogy a reformációra nem emlékezünk, hanem benne élünk – vette vissza a szót Milán. – Mert a reformáció azt jelenti, hogy visszatalálunk Istenhez, aki átformálja a gondolkozásunkat, az érzéseinket és az akaratunkat. Azért, hogy ne tévesszünk célt az életben, boldogabb életét éljünk. 

– És Te, Bakancs! Hiszel ebben az izében… a reformációban?! – kérdezte Tank. Milán elgondolkodott, majd így szólt: – Igen. Hiszek. Mert olyan sokszor megtapasztaltam már, hogy Isten jelen van az életemben. Tudom, hogy szeret és vigyáz rám. Ránk. 

Ezután már nem szólalt meg senki. Azon gondolkodtak, amit Milán mondott a hitéről.

Olvasás

HA ISTEN MEGSEGÍT, NEM VALLUNK SZÉGYENT!

Csütörtök negyedik órában földrajz órájuk volt Milánéknak. Ezeket az órákat Jakabfy, az iskola igazgatója tartotta. Mi másról lett volna szó, ha nem az új iskolaépületről. Ez izgatott most mindenkit! 

Ez volt a hír a faluban is! Egy olyan kis településen, mint amilyen Tölgyvölgy volt, nem mindennap történik ilyen nagy esemény! 

– Igazgató Úr! Kérdezhetünk még az új épületről? – kérdezte Milán az óra elején. Az igazgató elmosolyodott. – Látom, ma sem fogunk az anyaggal foglalkozni. Rendben! Kérdezzetek! – felelte Jakabfy. – Mi az, ami érdekel benneteket? – Hát… hogy hogy indult ez az egész? Milán volt a szóvivő. – Mármint az iskolaépítés? – kérdezett vissza az igazgató. Milán bólintott. – 2016 óta terveztük egy új iskolaépület építését. Láttuk előre, hogy Istennek hála, az elkövetkező években sok család telepszik le községünkben, és sok gyermek fog születik Tölgyvölgyben. Egyre több volt az óvodás. Szükségünk volt tehát egy új épületre, hogy mindenkit felvehessünk, aki ide jelentkezik. 2016-ban készíttettük el tehát az első terveket, és ha jól emlékszem, az első pályázatot is akkor írtuk. – Jakabfy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Négy éven át próbálkoztunk, újra terveztünk többször is, de hiába. Semmi sem jött össze. Aztán Isten, 2020 őszén egyszer csak nyitott egy utat előttünk. A magyar kormány mellénk állt, és elkezdődhetett egy hosszú, nehéz és akadályokkal is tele folyamat, aminek a vége ez a szép és új iskolaépület lett. De ez csak az, ami látható! Mert mi, akik részt vettünk ebben az egész folyamatban, mindig megtapasztaltuk azt, hogy mennyire igaz az, amit a Biblia tanít: „Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent.” Mert az iskolaépítésnek voltak bizony mélypontjai, amikor már-már úgy látszott, szégyenben maradunk, és nem válhat valósággá, amit álmodtunk! De Isten megsegített bennünket, és mi hálásak vagyunk azért, hogy nem vallottunk szégyent!

Olvasás

NEWTON ÉS A TEREMTÉS

Harmadik óra: hittan. Néhányan az osztályból Gárdonyin viccelődtek, és azon gúnyolódtak, hogy egy felnőtt ember hogyan hihet olyan sületlenségben, hogy az univerzumot Isten teremtette. 

Milánt nagyon bosszantották ezek a gúnyolódok. Ezért odament hozzájuk, és belekezdett egy történetbe: „Newton, a 18. század legnagyobb fizikusa és matematikusa, aki mellesleg csillagászattal is foglalkozott, sokat vitatkozott tudós barátaival. Ők hozzátok hasonlóan, megmosolyogták hitét, miszerint a világ nem keletkezhetett véletlenül. Egy napon a híres tudós készített egy mozgatható modellt a Naprendszerről. Középen a Nap, körülötte a bolygók, melyeket megmozgatva forogtak a Nap körül. Miután elkészült, meghívta tudós barátait, hogy megmutassa nekik a szerkezetét. Amikor barátai meglátták, lelkesen ezt kérdezték tőle: – Ki csinálta ezt a fantasztikus modellt? Newton így válaszolt: – Fogalmam sincs! El sem tudom képzelni, hiszen, ami tegnap még nem volt itt. Ma idejöttem, és akkor vettem észre ezt az alkotást. Nem tudtam másra gondolni, minthogy véletlenül keletkezhetett, valami ismeretlen ok következtében. Barátai nevetni kezdtek: – Na, ne nézz minket ilyen ostobának! Ez nem keletkezhetett magától, ezt valaki készítette! Newton elmosolyodott és így válaszolt: – Milyen ostobák vagytok! Kételkedtek abban, hogy ez a modell nem jöhetett létre magától, és azt állítjátok, hogy ezt valaki elkészítette? Pedig ez nem más, mint annak a tökéletlen mása, aminek a keletkezését illetően nem fogadjátok el egy felsőbbrendű értelem jelenlétét. Ha e modell elkészítéséhez kellett valaki, akkor miért gondoljátok, hogy az eredetihez, a Naprendszerhez, nem volt szükség valakire, aki azt megteremtette? 

A gúnyolódók nem tudtak mit felelni Milán történetére, de elhallgattak, és nem gúnyolódotak tovább Gárdonyin.

Olvasás

HA AZ ÚR NEM ÉPÍTI…

A Tölgyvölgyi Református Általános Iskola élete lassan elkezdett újra a normális kerékvágásba kerülni. Egy éven keresztül ugyanis egy nagy építkezés folyt pontosan az iskolaudvar közepén. Ez az év nehéz volt így mindenkinek. De most ott állt egy gyönyörű, új iskolaépület, és az iskola apraja és nagyja végre visszakapta az egész udvart. Eltűntek a kerítések, a nagy munkagépek levonultak, és kíváncsi gyermekek lestek be az elkészült épület földszinti ablakain. 

Az Ötök is ott tolongtak a többiek között. – Bakancsok! Ez nagyon menőn néz ki! – szólalt meg elismerően Tank. – Szerintetek mikor vehetjük birtokba? – kérdezte Greeny. – Hát, arra még egy kicsit várnotok kell! – mondta egy hang a hátuk mögül. A gyerekek egyszerre fordultak meg, és nem kis meglepetésükre Jakabfy az igazgató állt a hátuk mögött. – De miért, Igazgató Úr? Hiszen már teljesen készen van, nem? – kérdezte Napsi. – Nagyjából igen! – felelte Jakabfy. – Még folynak bent kisebb munkák, de valóban készen van. – Akkor, miért nem kezdhettük már itt a hetet? – kérdezte most Milán. – Jó lett volna! De még be is kell rendezni, a földre mégsem ülhettek le! Meg várni kell még néhány engedélyre is, hogy azután egészen birtokba vegyük! – felelte az igazgató. – És mikor? – érdeklődött Kátay. – Ha Isten is megsegít bennünket, akkor december elején már használatba vehetjük – válaszolt Jakabfy. – Olyan sokára?! De kár! Én már úgy járnék ide! – szomorkodott Tank. – Hidd el, én is! Én is! – helyeselte az igazgató. 

– De a lényeg, hogy készen van! Ezért pedig hálásak lehetünk Istennek, aki kegyelmes volt hozzánk, és megsegített bennünket. Amikor erre az épületre nézek, akkor a zsoltáros szavai jutnak az eszembe: „Ha az Örökkévaló nem építi a házat, hiába dolgoznak rajta építői!”

Olvasás

IDA NÉNI TÖRTÉNETE 3.

Ida néni egy kis vizet kért, mert történetmesélés közben kiszáradt a szája. De nagy lendülettel folytatta tovább a történetét.

– Aztán egyszer csak elhallgattak a fegyverek, és a tankok sem járkáltak az utcán. Kezdett visszatérni az élet Budapest utcáira. Az iskola is újra indult. Így már anyukámék sem féltettek, és elmehettem az iskolába. De csak úgy, hogy anya elkísért, nehogy valami baj érjen engem útközben. Már messziről lehetett látni, hogy az iskola egyik szárnyát találat érte. Egy hatalmas lyuk tátongott az egyik osztály helyén. Sok volt a rom, a törmelék, de a másik szárnyban zavartalanul folyhattak az órák. Ebben az épületben volt a mi termünk is. Ettől függetlenül azért elkezdődött a tanítás.

Az óra elején a tanító nénik, Ibolya néni, katonásan olvasta a neveinket. S amire szeretettel emlékszem, hogy mindannyiunknak egy hihetetlen ajándékot adott! A Vöröskereszt ajándékát: egy igazi svájci csokit!

Remegve bontottuk fel az ajándékba kapott, váratlan kincset, és alig hittük el, hogy ez velünk történt meg! Kockánként szopogattuk el a csodát, az aranyos papírt pedig kisimogatva mindenki a táskájába rejtette. Persze mi is ismertük a csokoládét. Néha kaptunk egy-egy Inota szeletet – ez a csoki valami gyárról kapta a nevét, meg volt az a fura nevű Gránit. Mindkét csoki vacak ízű és ehetetlenül kemény volt. De az a svájci csoki! Az igazán más volt! Az maga volt a mennyország! – Ida néni egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Ugye el sem tudjátok képzelni, hogy voltak idők és éltek olyan gyerekek ezen a világon, akik számára egy tábla csoki maga volt a mennyország! Nektek a csoki is olyan valami, ami természetes. Akkor ehettek belőle, amikor csak kedvetek tartja. Még élő osztálytársaimmal mind a mai napig sokat mesélünk erről az iskolai napról, a svájci csokiról, a mi nagy csodánkról. Legyetek hálásak mindenért, ami körbevesz benneteket – igen, még a csokiért is, amit elmajszolhattok -, mert látjátok, semmi sem természetes, semmi sem magától értetődő.

Olvasás

IDA NÉNI TÖRTÉNETE 2.

Ida néni kis szünet után folytatta személyes történetét:

– Ott fejeztük be, hogy azon az éjszakán senki sem tudott aludni, mert mindenhonnan fegyverek dörgése hallatszott. Reggel azután apa és anya gyorsan megbeszélték, hogy nem mehetek ilyen körülmények között iskolába. Még akkor sem, ha a suli csak két utcára volt a lakásunktól. Féltettek. Később azután az egyik szomszéd, akinek hasonló korú gyereke volt, elmondta, hogy az iskola bizonytalan időre bezárt. Ennek először örültem, de amikor tankok zaját hallottam az utcánkból, meg katonai repülők húztak el a házunk felett, már nem is volt annyira jó ez a hirtelen jött szabadság. Délelőtt nagyi kenyérért indult, és valahonnan, máig sem tudom honnan, de szerzett is egy kenyeret. De, amikor a konyhaasztalra tette, akkor vettem észre a kenyérben tátongó lyukakat. »Átlőtték.« – felelte nagyi mosolyogva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Aznap este egészen más volt a kenyér íze a számomra, mert az a kenyér arra emlékeztette, hogy Isten megmentette szeretett nagymamámat.

Hát, ilyenek voltak ezek az idők! Legyetek hálásak Istennek, hogy nem kell az életeteket kockáztatni azért, hogy mindennap legyen kenyér az asztalotokon! S legyetek hálásak azért is, hogy a Mindenható ma is vigyáz ránk és szeretteitekre!

Olvasás

IDA NÉNI TÖRTÉNETE 1.

A Tölgyvölgyi Református Általános Iskolába, pontosabban Milánék osztályába egy idős néni érkezett, hogy a történelem órán az 1956-os forradalom- és szabadságharccal kapcsolatos emlékeiről beszéljen. Ida néni 1956 októberében nyolc éves volt, most hetvenöt. Almássy tanárnő szeretettel köszöntötte a kedves vendéget, és osztályának elmondta, hogy az iskola azon túl, hogy pénteken ünnepség keretében emlékezünk meg az 1956-os szabadságharcról és annak hőseiről, Ida néni segítségével egy kicsit másként fog az idén ünnepelni. Ida néni vette át a szót, és mesélni kezdte személyes történetét:

– 1956 októberét írjuk – kezdte – az anyukám ezen az estén későn jött haza, és aggódó arccal mondta: »Kitört a forradalom!
« Én nem értettem sokat az egészből, de éreztem anyukám félelmét. Anya, apa és a nagyi, aki velünk élt, átélték a világháborút, amikor sokszor kellett a pincében bujdosniuk, miközben kint hatalmas hangú ágyúk dörögtek, és amikor egy-egy bomba valahol a közelben robbant fel, minden megremegett. Anya mesélni kezdett. Tűntető fiatalokról beszélt, meg a hozzájuk csatlakozó sok-sok emberről, akik békésen vonultak föl Budapest utcáin. Egy jobb életre vágytak. Ezt már értettem én is, mert akkor is egy olyan „papucs” volt a lábamon, amit apa egy régi kinőtt cipőjéből alakított ki úgy, hogy levágta a cipő orrát. A felvonulók egy szabadabb életet követeltek. Ezt is értettem, mert sok osztálytársam szülei vagy rokonai tűntek el nyomtalanul, netán kerültek ártatlanul börtönbe csak azért, mert szidták az államot vagy Rákosit, annak vezetőjét, aki akkor uralkodott felettünk. Éjszaka azután fegyverropogás hallatszott. Minden egyes dörrenésnél összerezzentem. Akkor már én is féltem. A szobánkban, mert csak egy szobája volt a lakásunknak, együtt aludtunk. De most mindenki ébren volt, és reméltük, hogy az új nap majd újra elhozza a békét.

Ida néni kis szünetet tartott, majd ennyit mondott: – El sem tudjátok képzelni azokat az időket! S ez így van jól! Soha ne kelljen átélnetek azt, amit akkor egy egész ország átélt! Istennek legyen hála, hogy az a világ elmúlt, és immár nem kell sem éjszaka, sem nappal félnünk. (Folytatása holnap!)

Olvasás

VERSENGÉS HELYETT

Milánék osztályában állandó volt a versengés. Mindig mindenki túl akarta licitálni, le akarta győzni a másikat. 

Ezt elégelte meg Almássy tanárnő, Milánék osztályfőnöke, aki úgy kezdte történelem óráját, hogy a zebrákról kezdett el beszélni osztályának: – Gondoltátok volna, hogy a zebrák a csíkjaikat rejtőzésre használják? A zebrák csapatokban járnak, és amikor egymás mellé állnak vagy együtt mozognak a színeket nem látó oroszlán szemében jókora állatnak tűnnek. De még érdekesebb az, hogy a zebrák csíkjai olyanok, mint a mi ujjlenyomataink! Minden egyes zebra csíkozása és mintája eltér a másikétól, hasonlítanak egymásra, de még sincsen két teljesen egyforma közöttük. A zebrák ettől igazán egyediek! De egyediségüket mégsem egymás ellen használják! 

Almássy tanárnő ezután megmagyarázta, hogy miért kezdett történelem órán a zebrákról tanítani. – Ezek az állatok bár különlegesek és különböznek egymástól, mégis ezzel a különbözőségükkel és egyediségükkel is egymást igyekeznek segíteni. Mi emberek mennyire másként gondolkodunk! Versengünk egymással, azt akarjuk megmutatni a másiknak, hogy mennyivel különbek vagyunk, mint a másik. A bibliai is azt tanítja: „Ne az önzés vagy a dicsőségvágy irányítson benneteket! Ellenkezőleg, legyetek alázatosak, és a másikat részesítsétek előnyben magatokkal szemben! Ne a saját érdekeiteket tartsátok szem előtt, hanem mindenki a másik javát keresse!” Filippi 2,3-4. – a tanárnő egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Szeretném, ha megszívlelnétek ezt, és megtanulnátok, hogy a különbözőségetekkel versengés helyett egymást is segíthetnétek!

Olvasás

GALIBA A KOLOSTOR ROMNÁL

Az Ötök a kolostor romhoz bicikliztek, hogy ott játszanak egy kicsit. Jó idő volt, melegen sütött még az októberi nap. 

De egyszer csak megjelent két idősebb srác, akiknek elég rosszhírük volt Tölgyvölgyben. – Helló Kölykök! – szólította meg őket az egyikük. – Velünk tartotok? – és máris kínálta őket egy-egy cigivel. – Aztán ha jók lesztek, akkor ezt is meghúzhatjátok! – emelte fel a kezében lévő pálinkásüveget a másik. 

Az Ötök egymásra néztek, és nagyon kellemetlenül érezték magukat. Egyikük sem cigizett és egyikük sem ivott még alkoholt, és nem is akarták ezeket elkezdeni – Na, mi van?! Betojtatok? – gúnyolódott az idősebb srác. – Elfelejtettem, hogy azok a bamba tölgyvölgyisek nem gyújtanak rá és inni sem isznak! – összenevettek. – Féltek a Jakabfy-tól mi?! 

Az Ötök tagjai valóban betojtak, de dühösek is voltak, mert nem azért nem akartak sem cigizni, sem inni, mert féltek az igazgatótól. – Persze, csak azok élhetnek ezekkel a földi jókkal, akik felnőttek! – folytatta a pimaszkodást a másik idősebb fiú.

Az Ötök már-már beadták volna a derekukat, amikor arra sétált egy bácsi a kutyájával, aki messziről figyelte a beszélgetést. – Kedves Fiatalemberek! Nem attól lesz valaki felnőtt, hogy hülyeségeket csinál, és nála kisebbeket is arra csábít. Ez inkább azt mutatja, hogy még maga is gyerek. – a bácsi szelíden, de határozottan beszélt. A két idősebb srác talán visszaszólt volna neki, ha mondandójának nem adott volna nyomatékot az nagy farkaskutya, akit pórázon tartott. A két fiú eloldalgott. Az Ötök a bácsival maradtak, és megköszönték neki, hogy a pártjukat fogta. Milán magában Istennek is hálát adott, hogy megmentésükre küldte ezt a bácsit, mert nélküle nem lett volna erejük ellenállni a csábításnak.

Olvasás

SZÁLKA ÉS GERENDA

– Észrevettétek már, hogy mindenki jobban tudja azt, hogy mi a másik dolga? – kérdezte váratlanul Kátay hazafelé sétálva a suliból. – Aha! A múltkor is beszólt nekem a Bánáti… A Bánáti! Értitek?! Beszólt nekem, hogy nem lesz az úgy jó, hogy ha dumálok Kenesei biológia óráján. Azt mondta: „Meg fogod ütni a bokádat!” Pont ő! A Bánáti, aki minden órát végigbeszélget. Még a Keneseiét is! – puffogott Tank. – Igen ez az! – folytatta Kátay. – Az emberek mindig jobban tudják, hogy a másiknak hogyan kellene viselkednie, beszélnie, élnie, de ők mégsem viselkednek, beszélnek, élnek aszerint. Furcsa dolog ez! 

– Ó, ezt én is sokszor megkapom! Még Pesten éltünk, – kapcsolódott barátjához Milán – a bérházunkban lakó osztálytársam mindig az asztalomra pakolta, hogy hittanosként hogyan kellene viselkednem az iskolában. Persze ő is hittanos volt, és nem viselkedett jobban, mint én. – Szerintem senkinek sincsen joga kritizálni a másikat! Mindenki úgy él, úgy gondolkozik, azt tesz, amit jónak lát! – kontrázott rá Greeny. – Na, azért ez nem egészen van így, Greeny! Ha szereted az embereket, akkor nem mehetsz el szó nélkül amellett, ha valaki valamit nem jól, nem helyesen csinál! Nem gondolod? – javította ki a lányt Kátay. – Nekem egy bibliai vers jutott az eszembe, Kátay! – szólalt meg Milán. – Ahhoz, amit először mondtál. Szóval, Jézus azt mondta erről: „Miért nézed a szálkát a másik szemében, mikor a magadéban még a gerendát sem veszed észre?! Hogy mondhatod a másik embernek: Barátom, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből, amikor a saját szemedben lévő gerendát észre sem veszed? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát! Akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy a szálkát is kivehesd az ő szeméből.” Jó tanács ez! Mielőtt másokat kritizálnánk, előbb nézzünk szét a saját házunk táján. S ha
meg is mondjuk a véleményünket a másiknak azt mindig szeretettel és a jobbítás szándékával tegyük. Úgy, hogy közben ne feledjük el, hogy mi sem vagyunk jobbak, mint az, akit kritizálunk.

Olvasás

MINDENNEK VAN TÖRTÉNETE

Az Ötök Napsi szobájában hevertek. Már túl voltak a leckén, és mint mindig, most is beszélgettek. Arról az esetről folyt a vita, ami délelőtt az iskolában történt. Egyik osztálytársuknak volt egy régi, rozzant, már-már alig használható tolla, amihez úgy ragaszkodott, mint az életéhez. Ezt a tollat Bánáti, az osztály legrosszabb gyereke, a szünetben kikapta társa kezéből, és kihajította a földszinti terem ablakán. Csak úgy, poénból. 

Az Ötök segítettek megtalálni a tollat, de már nem lehetett segíteni rajta, darabokra tört. Szóval erről folyt a vita. Tank, aki bár elítélte, amit Bánáti tett, de nem értette, hogy miért sírt annyira ezért a már semmit sem érő tollért a társuk. 

– Bakancsok, Bánáti majd vesz neki egy másik tollat, azt kész! – jelentette ki végül. A többieket sem kellett félteni, ha egy kis vitáról volt szó, volt, aki egyet értett Tankkal, volt, aki nem, de abban megegyeztek, hogy Bánáti egy hülye. Greeny, aki eddig hallgatott, halkan megszólalt: – Nem értitek, miért sírt valaki amiatt az értéktelen toll miatt? – kérdezte. – Ismeritek egyáltalán annak a tollnak a történetét? A többiek fejüket csóválva elhallgattak. 

– Szóval ez a toll egykor Zara nagypapájáé volt. Ő örökölte, amikor a papája néhány éve meghalt. Azért tartotta magánál mindig, azért őrizte annyira gondosan, mert amikor ránézett, vagy amikor használta, mindig a nagypapája jutott az eszébe. Ezért volt neki annyira fontos ez a nektek és Bánátinak annyira haszontalan toll. 

Kátay, Milán, Napsi és Tank elszégyellték magukat. Mert, ami nekik csupán egy értéktelen, lecserélhető tárgy volt, az osztálytársuknak mindennél értékesebb volt a világon. Egyszerre megértették, hogy minden dolognak, ami nem az övék, lehet egy ilyen titkos, általuk nem ismert története, amitől az a bizonyos dolog, valakinek mindennél értékesebb lehet!

Olvasás

AKI ÉLETÉT ADTA MÁSOKÉRT

Negyedik órában ismét Jakabfy-val voltak. A diákok azért szerették az igazgató óráit, mert gyakran kezdte valami izgalmas témával az óráját. Ma is így történt. 

– Hallotta valaki közületek a Wallenberg nevet? – kérdezte Jakabfy. Persze megint egyedül Kátay jelentkezett. Tank és Milán összenevettek. – Szóval ki volt ez a Wallenberg, Norbert? – szólította fel az igazgató Kátay-t. – Igazgató Úr! Raoul Wallenberg svéd diplomata volt, aki a németek által megszállt Magyarországon szolgált a II. Világháború idején. Sok zsidó ember köszönheti neki az életét, mert hamis svéd útleveleket adott nekik, hogy elmenekülhessenek az országból és a biztos halál elől. – felelte a fiú. 

– Tökéletes! – dicsérte meg a srácot Jakabfy, majd így folytatta: – Raoul Wallenberg nagyszerű ember volt. A svéd diplomatát azért küldték Magyarországra, hogy olyan ártatlanokat mentsen meg, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy zsidónak születtek. A zsidókat abban az időben megfosztották a jogaiktól, elvették mindenüket, kényszermunkára kényszerítették őket, és a legtöbbjüket olyan táborokba zárták, ahonnan soha többé nem tértek haza. Wallenberg, diplomataként bizonyos védettséget élvezett, amit arra használt fel, hogy annyi embert mentsen meg, amennyit csak tud. Munkatársai segítségével több ezer halálraítélt ember életét mentették meg – az igazgató leült a tanári asztal mögé, és onnan folytatta: – „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” János 15,13.  

Jakabfy Jézus szavait idézte. – Ez a hős, végül egy szovjet börtönben lelte halálát, máig sem tudjuk, hogy hol. De, amit tett az a szeretet legnagyobb és legcsodálatosabb megnyilvánulása volt: életeket mentett és életét adta másokért.

Olvasás

ÖTPERC HÍRNÉVÉRT BÁRMIT?

Az Ötök a faluban bóklásztak suli után, és még mindig tegnapi élményükről beszélgettek. Borvendég Géza, a híres olimpiai bajnok birkózó, szerénysége nagyon megfogta őket. – Bakancsok, – kezdte Tank. – én ezt a fickót nagyon adom. Annyi mindent elért, olimpiai aranyérem, világbajnoki címek, volt Európa-bajnok, meg többszörös magyar bajnok is. De én még ilyen szerény emberrel nem találkoztam! – csóválta a fejét a fiú. – Ja! Én sem! – tette hozzá Napsi. – A múltkor a Tik-Tok algo feldobott egy csajszit, van vagy negyvenezer követője, akinek az arca olyan nagy volt, mint egy dubaji felhőkarcoló! – szólalt meg Greeny. – Azt a videót én is láttam. Nekem is az jött le, ami neked Greeny! Csak azt tudnám mire van akkora arca annak a csajnak! – most Kátay beszélt. – Abból keresi halálra magát, hogy másokat fikáz. Mások bénázásait kommenteli. – És vannak egy csomóan, akik vele együtt röhögnek mások nyomorúságán! – méltatlankodott Milán. – Szerintem, ez tré! Én otthon azt tanultam, hogy úgy bánjak másokkal, ahogyan én is szeretném, hogy velem bánjanak. Kíváncsi lennék, neki hogy esne, ha rajta röhögnének egy videóban! – Ja! – mondta Kátay. 

– Apa azt mondta, hogy ma a percemberek korát éljük! Ha valaki feltesz egy shorts-ot a YouTube-ra, esetleg a Tik-Tokra csinál egy vidit, vagy kiposztol magáról egy hülye képet az Instára, netán megjelenik egy gagyi műsorban a tévében, az rögtön sztár lesz. – Öt perc hírnévért bármire képesek! – méltatlankodott Napsi. – De Borvendég Géza nem ilyen volt! – folytatta a lány. – Hogy is mondta? „Az Isten kegyelméből lettem az, aki vagyok.” - idézte Napsi a híres olimpikont. – Pedig ő nem is pap, mint a Gárdonyi! Mégis ugyanazt mondta, amit ő szokott.

Olvasás

A HÍRES OLIMPIKON

A Tölgyvölgyi Református Iskolába ma egy híres vendég érkezett, aki egykor szintén ebbe az iskolába járt. Borvendég Géza az egykori olimpiai bajnok birkózó. A gyerekek nagyon várták ezt a találkozót, hiszen egy híres sportolóval találkozni mégis nagy dolog. A tornateremben gyűlt össze az egész iskola, ide várták a híres vendéget. 

– Én utálom ezeket a celebeket! – fakadt ki váratlanul Napsi. – Ezek mindig olyan nagyképűek. Mintha csak körülöttük forogna a világ! – Te, Napsi! – szólalt meg Kátay. – Borvendég Géza nem egy celeb, ő egy olimpiai bajnok sportoló! Ő nem bohóckodik a tévében, nem játssza az eszét, és legalább ő valamit letett az asztalra. A saját jogán lett híres, és nem öt perc hírnév az övé. – Jó! Jó! Értem! De akkor is! Utálok bármilyen hírességet, aki úgy érzi beledumálhat bármibe, mert ő híres! – duzzogott tovább Napsi. 

Közben megérkezett a vendég, egy alacsony, szélesvállú, izmos és mosolygós férfi. Miután Jakabfy bemutatta őt, a mosolygós ember nagyon kedvesen és végtelen szerénységgel kezdett mesélni az itt töltött iskolaéveiről, a sportolói pályafutásáról, és ami mindenkit megdöbbentett, a hitéről. Ki gondolta volna, hogy egy birkózó is hihet Istenben?! Ez mindenkit meglepett. A szünetben Napsi egészen átszellemülve beszélt az alkalomról: - Hát, srácok! Ez a pasi nagyon király volt! Olimpiai bajnok, tök sok mindent elért az életében, az egész ország ismeri, és… és mégsem szállt el magától! Szerény volt. Sőt, alázatos, és vidám és kedves. 

Nem vették észre, de pont abban a pillanatban állt meg mögöttük Borvendég Géza. – Kösz, kislány! – szólalt meg Tank mögött állva. – Jól esnek a szavaid! Tudod, nincs mire nagynak lennem – kezdte a híres sportoló. – Mindent Istennek köszönhetek. Az Ő kegyelméből lettem az, aki vagyok. Ő adott tehetséget, erőt, hozzá imádkoztam a döntő előtt is, mielőtt a szőnyegre léptem, neki köszönhetem az olimpiai aranyat is – a híres ember ezután kezet fogott a gyerekekkel. 

A mai napon valamit mindannyian megtanultak: Lehet ezt így is! Szerényen és alázatosan.

Olvasás