LUTHER TORTÁJA

Gárdonyi, a református lelkész, egy nagy tortával érkezett az énekórára. Fűzfőtelki, az énektanár megbetegedett, és a lelkész jött Milánékhoz helyettesíteni. Az óra elején meggyújtotta az egyetlen gyertyát, ami a süteményen árválkodott. A gyerekek összesúgtak, és azt találgatták, hogy vajon kinek lehet vajon születésnapja. Talán Gárdonyinak?

– Ugye, most azt találgatjátok, hogy kinek ünnepeljük ma a születésnapját? – mosolygott Gárdonyi. – Nos, elárulom nektek, hogy az, akit ma ünnepelünk, nincsen itt a teremben. A gyerekek csodálkozva egymásra néztek. – Az a valaki, akinek ma születésnapja van, 540 éve született. A gyerekek még mindig nem értették az egészet. – Sajnos, a tortára nehéz lett volna 540 gyertyát tenni, így be kell érnetek ezzel az eggyel. Azzal kapcsolatban, akinek ma a születésnapját ünnepeljük, nemcsak az a különleges, hogy 540 éve született, hanem az is, hogy nem kér tőlünk semmit, sőt, ő maga adott nekünk egy nagy-nagy ajándékot! Gárdonyi egy vaskos, régi Bibliát tett a tanári asztal közepére. – Oké! Elárulom, hogy ezt a tortát Luther Márton születésnapjára készíttettem! Ugyanis 540 évvel ezelőtt, 1483. november 10-én, egy német kisvárosban Eislebenben született meg az, aki elindította a reformációt. S legnagyobb ránk hagyott ajándéka nem más, mint az a Biblia, amit ő maga fordított le anyanyelvére: a németre. Addig ugyanis csak latinul hallhatták az emberek a Szentírás igéit, de ez német nyelvű Biblia lehetővé tette, hogy az egyszerű emberek is megértsék Isten üzenetét. Gárdonyi megállt, körbenézett, majd így szólt. – Na, kinek adhatok „Luther-tortájából”? Vagy nekem kell megennem az egészet?!

Olvasás

REFORMÁCIÓ

Az Ötök is nagy várták már a szünetet, és örültek annak, hogy most hosszabb lesz, mint szokott. Arról beszélgettek Kátayék teraszán, hogy ki mit fog csinálni a szünetben. 

– Én elutazom Apával! – felelte Napsi. – Anya elengedett, mert kapóra jött neki, hogy ők is elutaznak az új párjával. Így nem leszek nekik láb alatt. – Mi nem megyünk sehová. Itthon pihenünk – felelte Kátay. Greeny is ugyanezt mondta, meg Tank is. – És Te? – kérdezték szinte egyszerre a többiek Milánt. – Mi Erdélybe utazunk apa családjához. Sepsiszentgyörgy mellé, Árkosra. – Bakancs, Romániába mentek? – vágott közbe Tank. – Erdélybe. Székelyföldre – igazította ki barátját Milán. – Árkoson is magyarok élnek, akik magyarul beszélnek, mint te, és nem szeretik, ha lerománozzák őket. – Jó! Jó! Bocs! – habogott Tank. – És mit csináltok kint? 

Milán egy kicsit habozott, majd válaszolt: – Hát meglátogatjuk a még élő rokonainkat, virágot viszünk elhunyt szeretteink sírjára, és… elmegyünk a templomba is. – Templomba? A temetőt még megértem, de a templomot? – értetlenkedett Kátay. – Oda meg minek? – Hát, mert reformáció ünnepe lesz. Tihamér bácsi, az ottani lelkész, mindig nagyon jókat szokott prédikálni. – Aha, tényleg, – bólogatott Kátay. – Október 31-e, a reformáció emléknapja. Luther Márton akkor szögezte ki 95 pontból álló vitairatát a Wittenbergi vártemplom kapujára. – Tihamér bácsi azt szokta mondani, hogy hivő reformátusként valljuk, hogy a reformációra nem emlékezünk, hanem benne élünk – vette vissza a szót Milán. – Mert a reformáció azt jelenti, hogy visszatalálunk Istenhez, aki átformálja a gondolkozásunkat, az érzéseinket és az akaratunkat. Azért, hogy ne tévesszünk célt az életben, boldogabb életét éljünk. 

– És Te, Bakancs! Hiszel ebben az izében… a reformációban?! – kérdezte Tank. Milán elgondolkodott, majd így szólt: – Igen. Hiszek. Mert olyan sokszor megtapasztaltam már, hogy Isten jelen van az életemben. Tudom, hogy szeret és vigyáz rám. Ránk. 

Ezután már nem szólalt meg senki. Azon gondolkodtak, amit Milán mondott a hitéről.

Olvasás

NEWTON ÉS A TEREMTÉS

Harmadik óra: hittan. Néhányan az osztályból Gárdonyin viccelődtek, és azon gúnyolódtak, hogy egy felnőtt ember hogyan hihet olyan sületlenségben, hogy az univerzumot Isten teremtette. 

Milánt nagyon bosszantották ezek a gúnyolódok. Ezért odament hozzájuk, és belekezdett egy történetbe: „Newton, a 18. század legnagyobb fizikusa és matematikusa, aki mellesleg csillagászattal is foglalkozott, sokat vitatkozott tudós barátaival. Ők hozzátok hasonlóan, megmosolyogták hitét, miszerint a világ nem keletkezhetett véletlenül. Egy napon a híres tudós készített egy mozgatható modellt a Naprendszerről. Középen a Nap, körülötte a bolygók, melyeket megmozgatva forogtak a Nap körül. Miután elkészült, meghívta tudós barátait, hogy megmutassa nekik a szerkezetét. Amikor barátai meglátták, lelkesen ezt kérdezték tőle: – Ki csinálta ezt a fantasztikus modellt? Newton így válaszolt: – Fogalmam sincs! El sem tudom képzelni, hiszen, ami tegnap még nem volt itt. Ma idejöttem, és akkor vettem észre ezt az alkotást. Nem tudtam másra gondolni, minthogy véletlenül keletkezhetett, valami ismeretlen ok következtében. Barátai nevetni kezdtek: – Na, ne nézz minket ilyen ostobának! Ez nem keletkezhetett magától, ezt valaki készítette! Newton elmosolyodott és így válaszolt: – Milyen ostobák vagytok! Kételkedtek abban, hogy ez a modell nem jöhetett létre magától, és azt állítjátok, hogy ezt valaki elkészítette? Pedig ez nem más, mint annak a tökéletlen mása, aminek a keletkezését illetően nem fogadjátok el egy felsőbbrendű értelem jelenlétét. Ha e modell elkészítéséhez kellett valaki, akkor miért gondoljátok, hogy az eredetihez, a Naprendszerhez, nem volt szükség valakire, aki azt megteremtette? 

A gúnyolódók nem tudtak mit felelni Milán történetére, de elhallgattak, és nem gúnyolódotak tovább Gárdonyin.

Olvasás

IDA NÉNI TÖRTÉNETE 3.

Ida néni egy kis vizet kért, mert történetmesélés közben kiszáradt a szája. De nagy lendülettel folytatta tovább a történetét.

– Aztán egyszer csak elhallgattak a fegyverek, és a tankok sem járkáltak az utcán. Kezdett visszatérni az élet Budapest utcáira. Az iskola is újra indult. Így már anyukámék sem féltettek, és elmehettem az iskolába. De csak úgy, hogy anya elkísért, nehogy valami baj érjen engem útközben. Már messziről lehetett látni, hogy az iskola egyik szárnyát találat érte. Egy hatalmas lyuk tátongott az egyik osztály helyén. Sok volt a rom, a törmelék, de a másik szárnyban zavartalanul folyhattak az órák. Ebben az épületben volt a mi termünk is. Ettől függetlenül azért elkezdődött a tanítás.

Az óra elején a tanító nénik, Ibolya néni, katonásan olvasta a neveinket. S amire szeretettel emlékszem, hogy mindannyiunknak egy hihetetlen ajándékot adott! A Vöröskereszt ajándékát: egy igazi svájci csokit!

Remegve bontottuk fel az ajándékba kapott, váratlan kincset, és alig hittük el, hogy ez velünk történt meg! Kockánként szopogattuk el a csodát, az aranyos papírt pedig kisimogatva mindenki a táskájába rejtette. Persze mi is ismertük a csokoládét. Néha kaptunk egy-egy Inota szeletet – ez a csoki valami gyárról kapta a nevét, meg volt az a fura nevű Gránit. Mindkét csoki vacak ízű és ehetetlenül kemény volt. De az a svájci csoki! Az igazán más volt! Az maga volt a mennyország! – Ida néni egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Ugye el sem tudjátok képzelni, hogy voltak idők és éltek olyan gyerekek ezen a világon, akik számára egy tábla csoki maga volt a mennyország! Nektek a csoki is olyan valami, ami természetes. Akkor ehettek belőle, amikor csak kedvetek tartja. Még élő osztálytársaimmal mind a mai napig sokat mesélünk erről az iskolai napról, a svájci csokiról, a mi nagy csodánkról. Legyetek hálásak mindenért, ami körbevesz benneteket – igen, még a csokiért is, amit elmajszolhattok -, mert látjátok, semmi sem természetes, semmi sem magától értetődő.

Olvasás

IDA NÉNI TÖRTÉNETE 2.

Ida néni kis szünet után folytatta személyes történetét:

– Ott fejeztük be, hogy azon az éjszakán senki sem tudott aludni, mert mindenhonnan fegyverek dörgése hallatszott. Reggel azután apa és anya gyorsan megbeszélték, hogy nem mehetek ilyen körülmények között iskolába. Még akkor sem, ha a suli csak két utcára volt a lakásunktól. Féltettek. Később azután az egyik szomszéd, akinek hasonló korú gyereke volt, elmondta, hogy az iskola bizonytalan időre bezárt. Ennek először örültem, de amikor tankok zaját hallottam az utcánkból, meg katonai repülők húztak el a házunk felett, már nem is volt annyira jó ez a hirtelen jött szabadság. Délelőtt nagyi kenyérért indult, és valahonnan, máig sem tudom honnan, de szerzett is egy kenyeret. De, amikor a konyhaasztalra tette, akkor vettem észre a kenyérben tátongó lyukakat. »Átlőtték.« – felelte nagyi mosolyogva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Aznap este egészen más volt a kenyér íze a számomra, mert az a kenyér arra emlékeztette, hogy Isten megmentette szeretett nagymamámat.

Hát, ilyenek voltak ezek az idők! Legyetek hálásak Istennek, hogy nem kell az életeteket kockáztatni azért, hogy mindennap legyen kenyér az asztalotokon! S legyetek hálásak azért is, hogy a Mindenható ma is vigyáz ránk és szeretteitekre!

Olvasás

IDA NÉNI TÖRTÉNETE 1.

A Tölgyvölgyi Református Általános Iskolába, pontosabban Milánék osztályába egy idős néni érkezett, hogy a történelem órán az 1956-os forradalom- és szabadságharccal kapcsolatos emlékeiről beszéljen. Ida néni 1956 októberében nyolc éves volt, most hetvenöt. Almássy tanárnő szeretettel köszöntötte a kedves vendéget, és osztályának elmondta, hogy az iskola azon túl, hogy pénteken ünnepség keretében emlékezünk meg az 1956-os szabadságharcról és annak hőseiről, Ida néni segítségével egy kicsit másként fog az idén ünnepelni. Ida néni vette át a szót, és mesélni kezdte személyes történetét:

– 1956 októberét írjuk – kezdte – az anyukám ezen az estén későn jött haza, és aggódó arccal mondta: »Kitört a forradalom!
« Én nem értettem sokat az egészből, de éreztem anyukám félelmét. Anya, apa és a nagyi, aki velünk élt, átélték a világháborút, amikor sokszor kellett a pincében bujdosniuk, miközben kint hatalmas hangú ágyúk dörögtek, és amikor egy-egy bomba valahol a közelben robbant fel, minden megremegett. Anya mesélni kezdett. Tűntető fiatalokról beszélt, meg a hozzájuk csatlakozó sok-sok emberről, akik békésen vonultak föl Budapest utcáin. Egy jobb életre vágytak. Ezt már értettem én is, mert akkor is egy olyan „papucs” volt a lábamon, amit apa egy régi kinőtt cipőjéből alakított ki úgy, hogy levágta a cipő orrát. A felvonulók egy szabadabb életet követeltek. Ezt is értettem, mert sok osztálytársam szülei vagy rokonai tűntek el nyomtalanul, netán kerültek ártatlanul börtönbe csak azért, mert szidták az államot vagy Rákosit, annak vezetőjét, aki akkor uralkodott felettünk. Éjszaka azután fegyverropogás hallatszott. Minden egyes dörrenésnél összerezzentem. Akkor már én is féltem. A szobánkban, mert csak egy szobája volt a lakásunknak, együtt aludtunk. De most mindenki ébren volt, és reméltük, hogy az új nap majd újra elhozza a békét.

Ida néni kis szünetet tartott, majd ennyit mondott: – El sem tudjátok képzelni azokat az időket! S ez így van jól! Soha ne kelljen átélnetek azt, amit akkor egy egész ország átélt! Istennek legyen hála, hogy az a világ elmúlt, és immár nem kell sem éjszaka, sem nappal félnünk. (Folytatása holnap!)

Olvasás

AKI ÉLETÉT ADTA MÁSOKÉRT

Negyedik órában ismét Jakabfy-val voltak. A diákok azért szerették az igazgató óráit, mert gyakran kezdte valami izgalmas témával az óráját. Ma is így történt. 

– Hallotta valaki közületek a Wallenberg nevet? – kérdezte Jakabfy. Persze megint egyedül Kátay jelentkezett. Tank és Milán összenevettek. – Szóval ki volt ez a Wallenberg, Norbert? – szólította fel az igazgató Kátay-t. – Igazgató Úr! Raoul Wallenberg svéd diplomata volt, aki a németek által megszállt Magyarországon szolgált a II. Világháború idején. Sok zsidó ember köszönheti neki az életét, mert hamis svéd útleveleket adott nekik, hogy elmenekülhessenek az országból és a biztos halál elől. – felelte a fiú. 

– Tökéletes! – dicsérte meg a srácot Jakabfy, majd így folytatta: – Raoul Wallenberg nagyszerű ember volt. A svéd diplomatát azért küldték Magyarországra, hogy olyan ártatlanokat mentsen meg, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy zsidónak születtek. A zsidókat abban az időben megfosztották a jogaiktól, elvették mindenüket, kényszermunkára kényszerítették őket, és a legtöbbjüket olyan táborokba zárták, ahonnan soha többé nem tértek haza. Wallenberg, diplomataként bizonyos védettséget élvezett, amit arra használt fel, hogy annyi embert mentsen meg, amennyit csak tud. Munkatársai segítségével több ezer halálraítélt ember életét mentették meg – az igazgató leült a tanári asztal mögé, és onnan folytatta: – „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” János 15,13.  

Jakabfy Jézus szavait idézte. – Ez a hős, végül egy szovjet börtönben lelte halálát, máig sem tudjuk, hogy hol. De, amit tett az a szeretet legnagyobb és legcsodálatosabb megnyilvánulása volt: életeket mentett és életét adta másokért.

Olvasás

NEM A LOVAK EREJÉBEN…

A hét utolsó napján osztályfőnökükkel, Almássy Gabriella tanárnővel volt órájuk, aki egyben a történelmet is tanította osztályának. – Holnap, szeptember 9-én, emlékezünk történelmünknek arra az eseményére, amire méltán lehetünk büszkék! A tanárnő elővett egy bőrkötéses könyvet, kinyitotta egy megjelölt oldalon, és olvasni kezdett: – „Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, a vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!” Tudja valaki, hogy hol, esetleg mikor, és kik tették ezt az esküt?

Természetesen a Kátay ezt is tudta! Milán, bár még csak pár napja ismerte ezt a vékony srácot, mégis megdöbbentette, hogy mindenről tudott valamit. Szóval Kátay jelentkezett, és … – 1552. szeptember 9-én vette kezdetét az Egri vár ostroma. Az ostromló törökök 45.000 főnyi katonával támadták meg a várat, akikkel a várbeliek alig 1800 katonája állt szemben. Csata előtti esküjüket olvasta fel a tanárnő, amit Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében olvashatunk.

– Köszönöm Norbert! Mint mindig, hibátlan volt a válaszod! –
Milán végre a keresztnevét is megtudta a Kátaynak, de a tanárnő folytatta: – A török tüzérség 12 napon keresztül megállás nélkül lőtte a vár falait, különösebb siker nélkül. Végül 1552. október 17-én siker nélkül vonultak el a vár falai alól. A győztesek azonban nem felejtették el, kinek is köszönhetik a diadalt! Megköszönték a Mindenhatónak, hogy kis csapatuk a közel 30-szoros túlerővel szemben összesen 13 rohamot vert vissza, és így szeretett hazájuk nagy részét megmenthették a töröktől. Legyünk mi is büszkék erre a győzelemre, és emlékezzünk meg méltóképpen az Egri vár hős védőiről! Példájuk tanítson meg arra, hogy ha Istenbe vetjük bizalmunkat, ahogyan ők tették, így a lehetetlen nekünk is lehetségessé válhat! Eger várának falainál így váltak valóssággá a bibliai 147. zsoltár szavai: „Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik. Az istenfélőkben gyönyörködik az ÚR, azokban, akik az ő szeretetében bíznak.”

Olvasás