KI KÉPES MEGVÁLTOZTATNI A SZÍVÉT?

Milán a közelben dúló háború képeit nézegette. Egy projektmunkához keresett képeket a neten, így tévedt erre az oldalra. Rombadőlt otthonokat látott, elkeseredett embereket, akik egy elpusztított játszótér mellett beszélgettek, egy ötéves forma kisgyermek sétált el egy kiégett autó előtt. Milánt megdöbbentették a látott képek. Kinézett szobája ajtaján. Nyugodt téli délután volt, a közeli fa ágán két veréb játszadozott. Tölgyvölgyben béke volt. Most valami nagyon mély hálát érzett ezért. – Vajon Isten miért engedi meg a rosszat a világban? A háborút, a betegséget, a szenvedést? Az asztalon heverő Bibliájára nézett. Jézus szavai jutottak az eszébe: „Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok…”

Milán azt már megtanulta, hogy a szív nem azt a szervét jelenti, ami a vért pumpálja a testében. Tudta, hogy a szív az ember személyiségének és jellemének irányítóközpontja. Ha valaki jó ember, akkor azt mondjuk „jószívű”. Ha valaki gonosz, akkor „gonosz szíve” van. Ha valakinek „megtört a szíve”, akkor nagyon szomorú az illető.

- Isten kérdezzük miért enged meg ennyi gonosz dolgot, pedig a mi szívünkkel van a baj – gondolta Milán. – „… az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok…” Persze mindig könnyebb Istent vádolni a világ gonoszságaiért, mint kimondani azt, hogy mi követünk el rossz dolgokat. Kimondani azt, hogy velünk van a gond. Elismerni azt, hogy változnunk kellene, ott legbelül. Mert elhagyhatunk rossz szokásokat, megtanulhatunk uralkodni az indulatainkon, de a szívünket egyedül csak Isten képes jobbá tenni.

Olvasás

MINDEN VIGASZTALÁS ISTENE

Az Ötök Tank ágya körül ültek, és szokásukhoz híven beszélgettek. Az egyik osztálytársuk elvesztette az édesapját, és ez mindenkit nagyon megviselt. Nem tudták, hogy mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Lehet-e például viccelődni vele? Hogyan szóljanak hozzá a szünetben? Merjenek-e beszélgetni vele, és ha igen, akkor miről? A legtöbbször inkább kerülték őt, és csak messziről és a háta mögött beszélgettek róla. 

– Ez így nem normális! – szólalt meg Greeny, miközben barátait hallgatta. – Végtére is ő nem egy beteg ember! Gyászol. Érthetően szomorú, de él! Ti belegondoltatok már abba, hogy milyen rossz lehet neki, ahogyan bánunk vele? Hogy kerüljük? Hogy nem kezeljük úgy, ahogyan régen? – Igen, igazad van, de mégis… - dadogott Napsi. – De mégis… csak… gyászol. – Oké! Legyünk tapintatosak, de ne kerüljük őt, és ne kezeljük úgy, mint aki… nincsen. – puffogott Greeny. – Te, Bakancs! – fordult hirtelen Tank Milánhoz. – Te, mégiscsak hívő vagy, vagy mi! Hogy is van ez az elmúlás dolog? Isten miért nem védi meg azokat, akiket szeretünk? Milánt nem érte váratlanul a kérdés. Napok óta ő is ezen gondolkozott már. – Nem értek én sem mindent. Isten sokkal hatalmasabb, hogy megérthetném mikor és mit cselekszik, és mikor és mit enged meg, hogy megtörténjen velünk. De azt tudom, hogy az elmúlás az élethez tartozik. Pontosan úgy, ahogy a nyárhoz a meleg és napsütés, a télhez meg a hideg. De azt is tudom, hogy Isten a vigasztalás! Az, aki látja a könnyeinket, a fájdalmunkat, a gyászunkat, és Ő az, Aki közel van a megtört szívűekhez. A halál pedig, nem a végállomás. Csak egy kettőspont a földi életünk végén. Egy ajtó, amin belépünk egy másik, de nagyon is valóságos dimenzióba, ahol, mint kabátot levesszük mindazt, ami e világban fájdalmat és nehézséget okozott nekünk. 

Sokáig ültek még Tank ágya mellett, és Milán gondolatairól beszélgettek. Milánnak Isten szavai jutottak eszébe: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Korinthus 1,3-4.)

Olvasás

REFORMÁCIÓ

Az Ötök is nagy várták már a szünetet, és örültek annak, hogy most hosszabb lesz, mint szokott. Arról beszélgettek Kátayék teraszán, hogy ki mit fog csinálni a szünetben. 

– Én elutazom Apával! – felelte Napsi. – Anya elengedett, mert kapóra jött neki, hogy ők is elutaznak az új párjával. Így nem leszek nekik láb alatt. – Mi nem megyünk sehová. Itthon pihenünk – felelte Kátay. Greeny is ugyanezt mondta, meg Tank is. – És Te? – kérdezték szinte egyszerre a többiek Milánt. – Mi Erdélybe utazunk apa családjához. Sepsiszentgyörgy mellé, Árkosra. – Bakancs, Romániába mentek? – vágott közbe Tank. – Erdélybe. Székelyföldre – igazította ki barátját Milán. – Árkoson is magyarok élnek, akik magyarul beszélnek, mint te, és nem szeretik, ha lerománozzák őket. – Jó! Jó! Bocs! – habogott Tank. – És mit csináltok kint? 

Milán egy kicsit habozott, majd válaszolt: – Hát meglátogatjuk a még élő rokonainkat, virágot viszünk elhunyt szeretteink sírjára, és… elmegyünk a templomba is. – Templomba? A temetőt még megértem, de a templomot? – értetlenkedett Kátay. – Oda meg minek? – Hát, mert reformáció ünnepe lesz. Tihamér bácsi, az ottani lelkész, mindig nagyon jókat szokott prédikálni. – Aha, tényleg, – bólogatott Kátay. – Október 31-e, a reformáció emléknapja. Luther Márton akkor szögezte ki 95 pontból álló vitairatát a Wittenbergi vártemplom kapujára. – Tihamér bácsi azt szokta mondani, hogy hivő reformátusként valljuk, hogy a reformációra nem emlékezünk, hanem benne élünk – vette vissza a szót Milán. – Mert a reformáció azt jelenti, hogy visszatalálunk Istenhez, aki átformálja a gondolkozásunkat, az érzéseinket és az akaratunkat. Azért, hogy ne tévesszünk célt az életben, boldogabb életét éljünk. 

– És Te, Bakancs! Hiszel ebben az izében… a reformációban?! – kérdezte Tank. Milán elgondolkodott, majd így szólt: – Igen. Hiszek. Mert olyan sokszor megtapasztaltam már, hogy Isten jelen van az életemben. Tudom, hogy szeret és vigyáz rám. Ránk. 

Ezután már nem szólalt meg senki. Azon gondolkodtak, amit Milán mondott a hitéről.

Olvasás

HA ISTEN MEGSEGÍT, NEM VALLUNK SZÉGYENT!

Csütörtök negyedik órában földrajz órájuk volt Milánéknak. Ezeket az órákat Jakabfy, az iskola igazgatója tartotta. Mi másról lett volna szó, ha nem az új iskolaépületről. Ez izgatott most mindenkit! 

Ez volt a hír a faluban is! Egy olyan kis településen, mint amilyen Tölgyvölgy volt, nem mindennap történik ilyen nagy esemény! 

– Igazgató Úr! Kérdezhetünk még az új épületről? – kérdezte Milán az óra elején. Az igazgató elmosolyodott. – Látom, ma sem fogunk az anyaggal foglalkozni. Rendben! Kérdezzetek! – felelte Jakabfy. – Mi az, ami érdekel benneteket? – Hát… hogy hogy indult ez az egész? Milán volt a szóvivő. – Mármint az iskolaépítés? – kérdezett vissza az igazgató. Milán bólintott. – 2016 óta terveztük egy új iskolaépület építését. Láttuk előre, hogy Istennek hála, az elkövetkező években sok család telepszik le községünkben, és sok gyermek fog születik Tölgyvölgyben. Egyre több volt az óvodás. Szükségünk volt tehát egy új épületre, hogy mindenkit felvehessünk, aki ide jelentkezik. 2016-ban készíttettük el tehát az első terveket, és ha jól emlékszem, az első pályázatot is akkor írtuk. – Jakabfy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Négy éven át próbálkoztunk, újra terveztünk többször is, de hiába. Semmi sem jött össze. Aztán Isten, 2020 őszén egyszer csak nyitott egy utat előttünk. A magyar kormány mellénk állt, és elkezdődhetett egy hosszú, nehéz és akadályokkal is tele folyamat, aminek a vége ez a szép és új iskolaépület lett. De ez csak az, ami látható! Mert mi, akik részt vettünk ebben az egész folyamatban, mindig megtapasztaltuk azt, hogy mennyire igaz az, amit a Biblia tanít: „Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent.” Mert az iskolaépítésnek voltak bizony mélypontjai, amikor már-már úgy látszott, szégyenben maradunk, és nem válhat valósággá, amit álmodtunk! De Isten megsegített bennünket, és mi hálásak vagyunk azért, hogy nem vallottunk szégyent!

Olvasás

HA AZ ÚR NEM ÉPÍTI…

A Tölgyvölgyi Református Általános Iskola élete lassan elkezdett újra a normális kerékvágásba kerülni. Egy éven keresztül ugyanis egy nagy építkezés folyt pontosan az iskolaudvar közepén. Ez az év nehéz volt így mindenkinek. De most ott állt egy gyönyörű, új iskolaépület, és az iskola apraja és nagyja végre visszakapta az egész udvart. Eltűntek a kerítések, a nagy munkagépek levonultak, és kíváncsi gyermekek lestek be az elkészült épület földszinti ablakain. 

Az Ötök is ott tolongtak a többiek között. – Bakancsok! Ez nagyon menőn néz ki! – szólalt meg elismerően Tank. – Szerintetek mikor vehetjük birtokba? – kérdezte Greeny. – Hát, arra még egy kicsit várnotok kell! – mondta egy hang a hátuk mögül. A gyerekek egyszerre fordultak meg, és nem kis meglepetésükre Jakabfy az igazgató állt a hátuk mögött. – De miért, Igazgató Úr? Hiszen már teljesen készen van, nem? – kérdezte Napsi. – Nagyjából igen! – felelte Jakabfy. – Még folynak bent kisebb munkák, de valóban készen van. – Akkor, miért nem kezdhettük már itt a hetet? – kérdezte most Milán. – Jó lett volna! De még be is kell rendezni, a földre mégsem ülhettek le! Meg várni kell még néhány engedélyre is, hogy azután egészen birtokba vegyük! – felelte az igazgató. – És mikor? – érdeklődött Kátay. – Ha Isten is megsegít bennünket, akkor december elején már használatba vehetjük – válaszolt Jakabfy. – Olyan sokára?! De kár! Én már úgy járnék ide! – szomorkodott Tank. – Hidd el, én is! Én is! – helyeselte az igazgató. 

– De a lényeg, hogy készen van! Ezért pedig hálásak lehetünk Istennek, aki kegyelmes volt hozzánk, és megsegített bennünket. Amikor erre az épületre nézek, akkor a zsoltáros szavai jutnak az eszembe: „Ha az Örökkévaló nem építi a házat, hiába dolgoznak rajta építői!”

Olvasás