- Én sajnálom, hogy elment Márkói – jegyezte meg Bánáti az angol óra után. – Sajnálod?! – szólalt meg meglepetten Greeny. – De lépten-nyomon azt hangoztattad , hogy mennyi problémád van vele! – Jól van! Jól van! De mégis! Sajnálom, hogy elment! – morgott az orra alá Bánáti. Márkói tanárnő a múlt héten búcsúzott el angol csoportjaiból, és az iskolától is. Sokat köszönhettek neki azok, akik sikeres nyelvvizsgát tettek, vagy külföldi diákokkal találkozhattak itt töltött évei során. Azok, akik tanulni akartak nála, azok sokat tanulhattak tőle és általa. Greeny azon gondolkozott, hogy milyen furcsa is ez, akkor kezdünk értékelni valakit, amikor már nincsen közöttünk. Talán másként kellene ezt! Akkor is észrevenni és értékelni valakinek a munkáját, erőfeszítéseit, amikor mindennap találkozunk vele. Greeny az emlékei között kutakodott. Arra próbált visszaemlékezni, hogy volt-e olyan pillanat, amikor ő is megbántotta a tanárnőt, amikor visszaélt a kedvességével. Nem jutott eszébe ilyen.
Két hete már új tanáruk volt. Bodrogi Ivett, aki egy másik iskolából érkezett. Igaz, még csak keveset találkoztak vele, de Greeny-nek nagyon szimpatikus volt. Bodrogi tanárnő kedves volt. Más volt, mint Márkói, másként is tanított, de Greeny az ő óráit is szerette. Elhatározta, hogy az új tanárnő óráin jobban igyekszik majd dolgozni, hogy ezzel is támogassa a tanárnő beilleszkedését. Greeny anyukája is tanár volt, igaz, ő egy középiskolában tanított Veszprémben. Ő pedig néha-néha arról panaszkodott, hogy mennyire más lenne tanítani, ha a diákok is együttműködőbbek lennének. Ha ők is akarnának tanulni. Mindenki jobban érezné magát: tanár is, diák is.
Greeny magában elbúcsúzott Márkói tanárnőtől. Hálás volt mindazért, amit rajta keresztül tanulhatott. S bár nem szokott, de most még imádkozott is érte egy kicsit. Isten áldja meg Márkói Edit tanárnő életét!
