ÉN TERÓLAD EL NEM FELEDKEZEM!

Milán iskola után az ágyán hevert a szobájában. Azon a mondaton gondolkodott, amit az egyik osztálytársa mondott, akinek egyes lett a történelem dolgozata: – Isten gyűlöl engem! Milán nem értette, hogy az emberek miért bántják Istent olyan dolgokért, amiről nem ő tehet. Hiszen, ha az osztálytársa tanult volna, akkor sikerült volna a dolgozata. A fiú visszaemlékezett a nagypapája szavaira, aki néhány éve, egy közös sétájuk során mesélt neki.

„Gyermekkoromban nyaralónkban lógott egy megtépett falitáblán az ágyam felett egy idézet: „én terólad el nem feledkezem.”. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy szerelmes vallomása ahhoz, akit mindennél jobban szeret. Aztán évek teltek el, amikor fiatal felnőttként először szembesültem azzal, hogy ez valóban egy szerelmes vallomás, és nem is akárkié! Isten vallomása ez felénk, felém. Sokat ízlelgettem ezt a mondatot azóta is: „én terólad el nem feledkezem”. Hazudnék neked, Milán, ha azt mondanám, mindig értettem azt, hogy mi miért történt velem az életemben. Voltak nagy mélységeim, amiket jártam. Volt úgyis, hogy nehezteltem Istenre, és hátat fordítottam neki, mert haragudtam rá. De figyeld csak, hogyan szól Isten teljes vallomása! „Hát elfelejtheti-e gyermekét az anya? Szeretett fiacskájával ne törődne? De még ha el is felejtené…, én terólad soha meg nem feledkezem! … tenyerembe véstem képedet, szüntelen szemem előtt tartalak.” Persze az a tábla, ami gyerekkoromban ott lógott a nyaraló falán az ágyam felett, már régen elveszett. De a rajta lévő felirat mélyen belevésődött a szívembe, az értelmembe. S az évek során sok bátorítást, vigaszt és örömöt szerzett a számomra.”

Olvasás

MINDEN VIGASZTALÁS ISTENE

Az Ötök Tank ágya körül ültek, és szokásukhoz híven beszélgettek. Az egyik osztálytársuk elvesztette az édesapját, és ez mindenkit nagyon megviselt. Nem tudták, hogy mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Lehet-e például viccelődni vele? Hogyan szóljanak hozzá a szünetben? Merjenek-e beszélgetni vele, és ha igen, akkor miről? A legtöbbször inkább kerülték őt, és csak messziről és a háta mögött beszélgettek róla. 

– Ez így nem normális! – szólalt meg Greeny, miközben barátait hallgatta. – Végtére is ő nem egy beteg ember! Gyászol. Érthetően szomorú, de él! Ti belegondoltatok már abba, hogy milyen rossz lehet neki, ahogyan bánunk vele? Hogy kerüljük? Hogy nem kezeljük úgy, ahogyan régen? – Igen, igazad van, de mégis… - dadogott Napsi. – De mégis… csak… gyászol. – Oké! Legyünk tapintatosak, de ne kerüljük őt, és ne kezeljük úgy, mint aki… nincsen. – puffogott Greeny. – Te, Bakancs! – fordult hirtelen Tank Milánhoz. – Te, mégiscsak hívő vagy, vagy mi! Hogy is van ez az elmúlás dolog? Isten miért nem védi meg azokat, akiket szeretünk? Milánt nem érte váratlanul a kérdés. Napok óta ő is ezen gondolkozott már. – Nem értek én sem mindent. Isten sokkal hatalmasabb, hogy megérthetném mikor és mit cselekszik, és mikor és mit enged meg, hogy megtörténjen velünk. De azt tudom, hogy az elmúlás az élethez tartozik. Pontosan úgy, ahogy a nyárhoz a meleg és napsütés, a télhez meg a hideg. De azt is tudom, hogy Isten a vigasztalás! Az, aki látja a könnyeinket, a fájdalmunkat, a gyászunkat, és Ő az, Aki közel van a megtört szívűekhez. A halál pedig, nem a végállomás. Csak egy kettőspont a földi életünk végén. Egy ajtó, amin belépünk egy másik, de nagyon is valóságos dimenzióba, ahol, mint kabátot levesszük mindazt, ami e világban fájdalmat és nehézséget okozott nekünk. 

Sokáig ültek még Tank ágya mellett, és Milán gondolatairól beszélgettek. Milánnak Isten szavai jutottak eszébe: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Korinthus 1,3-4.)

Olvasás