Ács Milán, történetünk egyik szereplője, először lépett be a Tölgyvölgyi Református Általános Iskola kapuján. A nagy fekete kapun túl egy egészen más világ tárult a szemei elé, mint ami abban a másik iskolában volt, amit otthagyott Budapesten. Milánék most költöztek Tölgyvölgybe, ebben a Balaton-közeli, néhányezer lakosú faluba. A szülei Veszprémben kaptak munkát egy nagy cégnél, így a város közelében kerestek, és találtak otthonra.
Milán felnézett az égre. Még sütött nap, de már a napsütés is olyan más volt. Olyan iskolaszagú. Nehéz volt elindulni otthonról, és most nehezen tette meg az első lépéseket is új iskolája udvarán. Kicsit félt is. Új tanárok, új iskolatársak, a barátai meg mind ott maradtak Pesten. Idegennek érezte magát.
– Milyen lesz ez az év? Hogyan néznek majd rám az osztálytársaim? Találok-e közöttük barátokra? És a tanárok? Szigorúak lesznek és barátságtalanok? Vagy inkább kedvesek és szeretni valók? Megbirkózom majd ezzel a sok új kihívással, ami rám szakadt? – cikáztak a gondolatok Milán fejében. De nem sokáig gondolkodhatott, mert két férfi állt az udvaron, akik most egyenesen felé jöttek. – Áldás-békességet, Milán! – mondta az egyikük kedvesen, akiről később megtudta, hogy az iskola igazgatója. – Áldás-békesség! – válaszolta meglepetten a fiú. Ismerte ezt a köszönést, mert Pesten is református iskolába járt. – Isten hozott minálunk! – válaszolta a másik férfi, akiről később kiderült, hogy ő a helyi református lelkész. – Almássy tanárnő már vár! Ő lesz az osztályfőnököd.
Milán bizonytalanul indult el a mutatott iskolaépület felé. Sóhajtott egyet, belenyúlt a zsebébe, és azt a gyűrött papírt vette elő, amit pesti hitoktatója adott búcsúzóul. Egy bibliai idézet volt ráírva: „Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem.” – „Én megyek előtted”… Majd meglátjuk! – gondolta, és egy kicsit bátrabban lépett be a nagy barna épületbe.
