- Az, amiről már beszéltem - és a fiú elmesélte nekik, hogy ott az omlás mélyén ücsörögve a kezébe akadt egy bőrkötéses valami és amikor felhozták őket, elhozta, hogy fent megnézze, mi is az. Hamar látta, hogy a tartalma omlik és foszlik, így odaadta Jakabfynak, míg Tankot vizsgálták a mentősök, az igazgató meg eljuttatta a szakértő ismerősének Veszprémbe. Ott konzerválták a bomlásnak indult iratot, és mivel tudták, hogy az ötök nagy kutatók, nekik is küldtek a másolatból. Kiteregették a kincset laponként és betűzgetni kezdték. Egy titkos napló! Egy szerzetes titkos naplója került a felszínre! Gyönyörűen cirkalmazott, díszes betűket láttak maguk előtt. - Ehhez hasonló betűtípus van a gépemen – lelkesedett Milán, de Napsi leintette. - Ilyen? Hát ezt nem tudja egy gép sem produkálni! Ehhez ember kell és lélek! Micsoda munka! Embereknek meg eszükbe jut, hogy lassan felesleges megtanulni a kézírást?! Kátay szintén elismerően bólintott: - Na ez a szerzetes nem hiába könyörögte a zsoltáríróval, hogy „Kezeink munkáját tedd maradandóvá!”, mert pár száz évet kibírt! Gondoltatok már rá, hogy belőlünk mi marad ennyi idő után? – Húha - mondta Milán – így belegondolva, nem igazán szeretném, ha bármelyik macskakaparásos füzetem valakinek a kezébe kerülne…
(Szabóné Melinda írása)
