„Gyermekkoromban nyaralónkban lógott egy megtépett falitáblán az ágyam felett egy idézet: „én terólad el nem feledkezem.”. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy szerelmes vallomása ahhoz, akit mindennél jobban szeret. Aztán évek teltek el, amikor fiatal felnőttként először szembesültem azzal, hogy ez valóban egy szerelmes vallomás, és nem is akárkié! Isten vallomása ez felénk, felém. Sokat ízlelgettem ezt a mondatot azóta is: „én terólad el nem feledkezem”. Hazudnék neked, Milán, ha azt mondanám, mindig értettem azt, hogy mi miért történt velem az életemben. Voltak nagy mélységeim, amiket jártam. Volt úgyis, hogy nehezteltem Istenre, és hátat fordítottam neki, mert haragudtam rá. De figyeld csak, hogyan szól Isten teljes vallomása! „Hát elfelejtheti-e gyermekét az anya? Szeretett fiacskájával ne törődne? De még ha el is felejtené…, én terólad soha meg nem feledkezem! … tenyerembe véstem képedet, szüntelen szemem előtt tartalak.” Persze az a tábla, ami gyerekkoromban ott lógott a nyaraló falán az ágyam felett, már régen elveszett. De a rajta lévő felirat mélyen belevésődött a szívembe, az értelmembe. S az évek során sok bátorítást, vigaszt és örömöt szerzett a számomra.”
