– Ez így nem normális! – szólalt meg Greeny, miközben barátait hallgatta. – Végtére is ő nem egy beteg ember! Gyászol. Érthetően szomorú, de él! Ti belegondoltatok már abba, hogy milyen rossz lehet neki, ahogyan bánunk vele? Hogy kerüljük? Hogy nem kezeljük úgy, ahogyan régen? – Igen, igazad van, de mégis… - dadogott Napsi. – De mégis… csak… gyászol. – Oké! Legyünk tapintatosak, de ne kerüljük őt, és ne kezeljük úgy, mint aki… nincsen. – puffogott Greeny. – Te, Bakancs! – fordult hirtelen Tank Milánhoz. – Te, mégiscsak hívő vagy, vagy mi! Hogy is van ez az elmúlás dolog? Isten miért nem védi meg azokat, akiket szeretünk? Milánt nem érte váratlanul a kérdés. Napok óta ő is ezen gondolkozott már. – Nem értek én sem mindent. Isten sokkal hatalmasabb, hogy megérthetném mikor és mit cselekszik, és mikor és mit enged meg, hogy megtörténjen velünk. De azt tudom, hogy az elmúlás az élethez tartozik. Pontosan úgy, ahogy a nyárhoz a meleg és napsütés, a télhez meg a hideg. De azt is tudom, hogy Isten a vigasztalás! Az, aki látja a könnyeinket, a fájdalmunkat, a gyászunkat, és Ő az, Aki közel van a megtört szívűekhez. A halál pedig, nem a végállomás. Csak egy kettőspont a földi életünk végén. Egy ajtó, amin belépünk egy másik, de nagyon is valóságos dimenzióba, ahol, mint kabátot levesszük mindazt, ami e világban fájdalmat és nehézséget okozott nekünk.
Sokáig ültek még Tank ágya mellett, és Milán gondolatairól beszélgettek. Milánnak Isten szavai jutottak eszébe: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Korinthus 1,3-4.)
