- Mi a baj, Tank? – kérdezte a lány. – Semmi – felelte szokásához híven tömören a fiú, de láthatóan valami nagyon bántotta. – Nekem nyugodtan elmondhatod. Nem mondom el senkinek – biztatta Greeny. – Lassan gyógyulok - bökte ki végül Tank hosszas hallgatás után. – Azt mondta az orvos, hogy minden oké, csak türelmesnek kell lennem. De könnyen mondja, nem neki kell szenvednie nap mint nap. – Tank! Egy lábtörés, főleg, hogy téged még műteni is kellett, 6-12 hét. Csoda az is, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz! – vigasztalta Greeny. – Gyorsan, gyorsan! De nem elég gyorsan – morgolódott Tank. – Minden olyan nehezen megy. Te tudod milyen kínszenvedés és tortúra belépni a kádba? Kimenni a konyhába vagy elmenni WC-re? Nem is gondoltam volna én sem! Ami eddig olyan magától értetődő volt, most nem az – fakadt ki elkeseredetten Tank. – Az biztos, most megtanulom, hogy minden, amit olyan kézenfekvőnek gondolunk, az mind egy-egy kevésre becsült csoda. A járás is, a hallás is, nem is beszélve a látásáról. Az, hogy nem szorulunk mások segítségére abban, hogy ellássuk magunkat – Tank elmosolyodott, majd mosolyogva kimondta: - Még az iskolába járás is hiányzik. Ezen aztán mindketten jót nevettek. Greeny hazafelé még mindig Tank szavain gondolkodott. – Kár – gondolta –, hogy valami bajnak kell történnie ahhoz, hogy megbecsüljük azokat a dolgokat is, amit természetesnek veszünk.
