Bánáti Kálmán végtelenül dühösen rontott ki az osztályteremből. Átcsattogott a folyosón, letrappolt a lépcsőn, belerúgott a WC ajtóba, majd eltűnt az ajtó mögött. – Ennek meg mi baja? kérdezte Napsi. – Összebalhézott Márkóival angolon – felelte Kátay. – Megint?! – csóválta a fejét Napsi. – Megint! – bólogatott Kátay. – Sokadszor. Pedig nincs igaza. Semmit sem akar csinálni az órán. Nyafog, hogy fáradt. Márkói rászól, hogy ne feküdjön a padon, és csinálja a kiadott feladatot. Erre Bánáti elkezd hisztizni, hogy majd szól az anyjának, aki majd elintézi a tanárnőt. Máskor meg azt vágja a tanárnő fejéhez, hogy zaklatja őt, és majd jól feljelenti – sorolta Kátay. – Zaklatja?! Csak azt akarja, hogy dolgozzon, mint a többiek. Tetszik, nem tetszik nem az történik az órán, amit mi akarunk – tette hozzá Napsi. – Szép lenne! Anya mesélte, hogy nekik volt egy tanáruk a gimiben, aki úgy kezdte az óráját, hogy megkérdezte őket arról, hogy ma szeretnének-e tanulni. Képzelheted, hogy mit válaszolt az osztály! Természetesen nem akart senki sem tanulni. Ettől kezdve az egész óra őskáosz volt! – mesélte Kátay. – Nekem apa azt szokta mondani, hogy a tanulás a munkám, a suli a munkahelyem, és a jegyek a fizetésem. – Jópofa! – gondolkozott el a lány szavain a fiú. – De van benne valami! Hát Bánáti már közel jár a kirúgáshoz! – rötyögött Kátay. – Igen! Én sajnálom Edit nénit! Csak jót akar! Szeretné, ha Bánáti megtanulna angolul. – Aha! Meg azt is, hogy megtanuljon a dolgozni! Nem lennék tanár, mert a tanítás csak úgy működik, ha mi is együttműködünk. A magunk érdekében… - zárta le a beszélgetést Kátay, mert közben megszólalt a csengő, és indulni kellett a következő órára.
