Napsi nagyon szeretett olvasni. Szerette a könyveket kézbe venni. Vicces, de szerette az illatukat. Míg a többiek a számítógépes játékokért, a sportért, a divatért rajongtak, addig ő a jó könyvekért. Előfordult, hogy a szünetben is elővette az éppen olvasott könyvét, elbújt az osztályterem hátsó zugába, és olvasott. Most Percy Jacksont olvasott. A sorozatot is nézte, de azt nem annyira kedvelte, mert észrevette, hogy a filmek sokszor átírják kedvenc könyvei történetét. Ma korán reggel érkezett az iskolába, és ott gubbasztott a terem hátsó részében, és olvasott. Bánáti messziről figyelte őt, majd egyre közelebb és közelebb somfordált. Amikor már egészen közel volt, gonoszkodó megjegyzést tett: - Helló, Könyvmoly! A 21. században, hogy lehet egy ilyen ósdi dolgot gyakorolni, mint az olvasás? Ha már könyvek, akkor miért nem hangoskönyvek, amit csak hallgatni kell? Napsi elhúzta a száját. Már régen nem érzett késztetést arra, hogy visszaszóljon. Napsi szeretett olvasni és pont, és erről nem akart vitát nyitni. Valahol azt olvasta, hogy olvasni azért is jó, mert fejleszti a memóriát, gyarapítja a szókincset, ami beszélgetésben segít. De Napsi számára az olvasás azt is jelentette, hogy fantáziája szárnyain olyan vidékekre juthatott el, ahová egyébként sohasem. Elképzelte egy-egy olvasott történet szereplőjét, egyiknek-másiknak a bőrébe bújt, és eljátszott azzal a gondolattal, hogy ő az a hős, aki megmenti a világot. Napsi egyetértett azzal, hogy minden könyv hozzánk tesz valamit. Napsi felnézett a könyvéből, és csak ennyit válaszolt: - Helló, Bánáti! Hogy vagy? Sikerült már elolvasnod az a fejezetet, amit Tapolcai tanárnő feladott a következő órára? Bánáti már nyitotta volna a száját, hogy egy újabb gúnyos megjegyzést tegyen Napsira, de a lány szavait hallva, elhallgatott. – Ha akarod, szívesen segítek neked abban, hogy megbirkózz azzal a sok betűvel! – folytatta tovább Napsi kedvesen mosolyogva. Bánáti csak hümmögött-hammogott: – Kö… szö… nöm! Majd szólók… ha segítségre van szükségem…
