– Aztán egyszer csak elhallgattak a fegyverek, és a tankok sem járkáltak az utcán. Kezdett visszatérni az élet Budapest utcáira. Az iskola is újra indult. Így már anyukámék sem féltettek, és elmehettem az iskolába. De csak úgy, hogy anya elkísért, nehogy valami baj érjen engem útközben. Már messziről lehetett látni, hogy az iskola egyik szárnyát találat érte. Egy hatalmas lyuk tátongott az egyik osztály helyén. Sok volt a rom, a törmelék, de a másik szárnyban zavartalanul folyhattak az órák. Ebben az épületben volt a mi termünk is. Ettől függetlenül azért elkezdődött a tanítás.
Az óra elején a tanító nénik, Ibolya néni, katonásan olvasta a neveinket. S amire szeretettel emlékszem, hogy mindannyiunknak egy hihetetlen ajándékot adott! A Vöröskereszt ajándékát: egy igazi svájci csokit!
Remegve bontottuk fel az ajándékba kapott, váratlan kincset, és alig hittük el, hogy ez velünk történt meg! Kockánként szopogattuk el a csodát, az aranyos papírt pedig kisimogatva mindenki a táskájába rejtette. Persze mi is ismertük a csokoládét. Néha kaptunk egy-egy Inota szeletet – ez a csoki valami gyárról kapta a nevét, meg volt az a fura nevű Gránit. Mindkét csoki vacak ízű és ehetetlenül kemény volt. De az a svájci csoki! Az igazán más volt! Az maga volt a mennyország! – Ida néni egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Ugye el sem tudjátok képzelni, hogy voltak idők és éltek olyan gyerekek ezen a világon, akik számára egy tábla csoki maga volt a mennyország! Nektek a csoki is olyan valami, ami természetes. Akkor ehettek belőle, amikor csak kedvetek tartja. Még élő osztálytársaimmal mind a mai napig sokat mesélünk erről az iskolai napról, a svájci csokiról, a mi nagy csodánkról. Legyetek hálásak mindenért, ami körbevesz benneteket – igen, még a csokiért is, amit elmajszolhattok -, mert látjátok, semmi sem természetes, semmi sem magától értetődő.
