Az Ötök is nagy várták már a szünetet, és örültek annak, hogy most hosszabb lesz, mint szokott. Arról beszélgettek Kátayék teraszán, hogy ki mit fog csinálni a szünetben.
Milán egy kicsit habozott, majd válaszolt: – Hát meglátogatjuk a még élő rokonainkat, virágot viszünk elhunyt szeretteink sírjára, és… elmegyünk a templomba is. – Templomba? A temetőt még megértem, de a templomot? – értetlenkedett Kátay. – Oda meg minek? – Hát, mert reformáció ünnepe lesz. Tihamér bácsi, az ottani lelkész, mindig nagyon jókat szokott prédikálni. – Aha, tényleg, – bólogatott Kátay. – Október 31-e, a reformáció emléknapja. Luther Márton akkor szögezte ki 95 pontból álló vitairatát a Wittenbergi vártemplom kapujára. – Tihamér bácsi azt szokta mondani, hogy hivő reformátusként valljuk, hogy a reformációra nem emlékezünk, hanem benne élünk – vette vissza a szót Milán. – Mert a reformáció azt jelenti, hogy visszatalálunk Istenhez, aki átformálja a gondolkozásunkat, az érzéseinket és az akaratunkat. Azért, hogy ne tévesszünk célt az életben, boldogabb életét éljünk.
– És Te, Bakancs! Hiszel ebben az izében… a reformációban?! – kérdezte Tank. Milán elgondolkodott, majd így szólt: – Igen. Hiszek. Mert olyan sokszor megtapasztaltam már, hogy Isten jelen van az életemben. Tudom, hogy szeret és vigyáz rám. Ránk.
Ezután már nem szólalt meg senki. Azon gondolkodtak, amit Milán mondott a hitéről.
