„Miután két nővéremet elvitte a vész, s magam is igen közel kerültem az elmúláshoz, szegény anyám, betegágyam fölé hajolva fohászkodott, hogy legalább engem oltalmazna meg az Úr, nem a maga örömére tartana, hanem bizony szerzetesnek adna. Másnaptól, mikor láztalan nyitottam fel a szemem, elrendelt dolog volt, hogy a regensburgi kolostor örökös lakója leszek. Anyám már öcsémet dajkálgatta, mikor 5. évemet betöltve búcsút vettem tőle, s apám kézen fogva felvitt a szerzetes testvérekhez.”
- Te jó ég! De hiszen csak 5 éves volt, amikor beadták abba a regulába, vagy mibe! Én 5 évesen még az oviba se akartam elmenni, nemhogy kolostorba, anya nélkül! – háborgott Napsi.
- Nézd a jó oldalát! – okoskodott Kátay. - Így legalább gondoskodtak róla a kolostorban, kapott enni és megtanulhatott írni! Nem mindenkinek adatott meg ez a kiváltság akkoriban. Ja, és túlélte a betegséget, ami akkoriban sok gyermeket elvitt.
- Nekem úgy tűnik, ez az Ekkehard nem bánta, hogy így történt – csatlakozott Milán. - Nem szomorkodott az élete felett, hanem örült, hogy Isten kimentette egy veszélyes betegségből és lehetőséget adott neki tanulni. Amint látjuk, élt is vele rendesen és szinte művészi szinten űzte az írás mesterségét. Mi is dönthetünk, hogy a nehézségeink elveszik az örömünket és megbénítanak, vagy meglátjuk bennük a lehetőséget és kihasználjuk őket.
