- Látsz valamit?! - kérdezte Tank, és nagyot nyögött, miközben megmozdította a bal lábát. Valami nagy törmelékdarab esett rá, miután földet értek a nagy zuhanás után. - Meg kellett volna várni a többieket! Én mondtam, hogy ne induljunk el csak ketten! Én mondtam! - siránkozott a fiú. - Mondtad! Mondtad! - morgott rá Kátay. - De benne voltál! Eljöttél. Itt vagy - felelte Kátay. - Nyafogás helyett inkább azon kellene törnünk a fejünket, hogy hogyan fogunk kijutni ebből a kelepcéből. De reménytelenek látszott a helyzet. Kátay életében először érezte úgy, hogy ebből a bajból nem fogja magát az eszével kivágni. Ekkor valahonnan nagyon mesz- sziről, onnan fentről, ahonnan alázuhantak, mintha fékcsikorgás és autóajtó csapódást hallottak volna.
- Itt van ez a hatalmas beomlás! Ide, gyorsan! - kiáltotta Jakabfy. Almássy alezredes és a gyerekek futva szaladtak hozzá. - Csak óvatosan! Nehogy alattunk is meginduljon a föld! - intette őket az alezredes. - Hahó! Lent vagytok, fiúk?! Hallotok?! Életben vagytok?! - kiabált torka- szakadtából az igazgató. Először nem jött válasz. A néma csend fojtogató volt, a másodpercek óráknak tűntek. Most Almássy alezredes kezdte szólongatni a fiúkat, és ekkor valahonnan nagyon mélyről Kátay hangját hallották: - Itt vagyunk! Élünk! Csak Tanknak tört el a lába! De élünk! El sem tudom mondani mennyire hálásak vagyunk azért, hogy megtaláltak bennünket!
Hamarosan megérkeztek a tűzoltók, akik ügyesen és óvatosan kiemelték a két fiút a mélységes és sötét lyukból. Közben megérkeztek Kátay és Tank szülei is, akik boldog örömmel ölelték át elveszett gyermekeiket. Milán magában hálát adott Istennek, aki mégis meghallgatta imádságát, amit a barátai megmentéséért mondott.
